Nem kell statisztikákat sorolni és felméréseket bújni naphosszat, köztudott, hogy a magyar egy eléggé búslakodó nép, szeret mindenre panaszkodni. Ez igaz az erdélyi magyarságra is, sok esetben hatványozottan. De a panaszáradat mellé bizony ritkán csapódik tenni akarás, általában csak odáig sikerül eljutni, hogy ez így nekünk nem jó, sőt, fúj, de rossz, tenni viszont már annyira nem is akarunk ellene.
Így van ez a kétszázalékkal is. Idén már ott tartunk, hogy úton-útfélen elénk tolják az eléggé egyszerű formanyomtatványt, csak néhány adatot kéne befirkantani, és már csepegnek is az adólejek a természetjáróknak, a természetvédőknek, a fiataloknak vagy éppen a kultúra terjesztőinek. Nem túl bonyolult a dolog, nagy valószínűséggel szerződéses alkalmazottként termeljük a GDP-t, így még adóbevallást sem kell tennünk. Pár perc alatt támogathatnánk, ráadásul semmibe sem kerülne, mégis, ha nincs noszogatás, nincs akaraterő sem.
S így eshetett meg, hogy a Székelyföld lakosságának 25 százalékát kitevő románság kis híján ugyanannyit adományozott tavaly az ortodox egyháznak ill. a különböző román érdekeltségű non profit szervezeteknek, mint az egykor kalákázó, rendtartó székely faluban elő példás közösséget alkotó székelyek. Mert ők még tudják, mit jelent kisebbségben élni, mi fene nagy ínséges gőgünkben elfelejtettük. A mi pénzünk meg vándorol az államkasszába, a nagy közös semmibe. Mert mi ezt akarjuk!
Bár nagy a kísértés úgy döntöttem, e témában inkább nem fejtem ki a véleményem mivel félek túlságosan keményen fogalmaznék, csupán csak megjegyezném: Rég óta veri Isten a (hülye)magyart, de verje is mindaddig míg össze nem tart.
Aszalos István
*a szerző az Erdélyi Magyarságért Egyesület elnöke
