Augusztus 15-én tartják a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepét, Nagyboldogasszony, azaz Szûz Mária mennybevéte-lének (Assumptio beatae Mariae) napját, amely egyben Magyarország patrónájának is ünnepe.
Az ünnep legrégibb elnevezése: dormitio (elalvás) vagy pausatio (elpihenés), azaz Mária elszenderülésének, halálának a napja. Szûz Mária mennybevételének dogmáját, amely szerint Jézus anyja a földi létbôl testben és lélekben egyenesen a mennyei boldogságba jutott, 1950- ben hirdette ki XII. Pius pápa.
A hagyomány, amely szerint Jézus Krisztus nem engedte át a földi enyészetnek édesanyja, Mária holttestét, hanem röviddel halála után föltámasztotta, és magához emelte a mennyei dicsôségbe, az ôsegyházig nyúlik vissza. Mária mennybevitelét I. Szent Sergius pápa (687–701) tette hivatalos ünneppé. Az 1446. évi müncheni kódexben találkozni elôször magyar elnevezésével: „Marianac fel menbe vetele”. Napjainkban az ünnep Jézus édesanyja mellett tágabb értelemben minden édesanyának, minden nônek szól, akik a nôiség méltóságát viselik.
Mária halálának és mennybemenete-lének története kedvelt témája volt a középkori egyházi mûvészetnek, a kódexirodalomnak, a vallásos népkönyveknek, az epikus énekeknek. A hagyomány szerint Jézus három nappal elôbb tudatta anyjával halála óráját. Mária testét az Olajfák hegyén vágott sziklasírba fektették, temetésére az apostolok felhôkön érkeztek a világ különbözô tájairól. Tamás csak harmadnapra jelent meg, és miután látni akarta az elhunytat, felnyitották a sírt, amelybôl kellemes balzsamillat áradt. A koporsó viszont üres volt, csak halotti leplek voltak benne. Míg az apostolok ezen álmélkodtak, angyali énekhang kíséretében az égbolton megpillantották Mária testét, amint az angyalok a mennyekbe emelik.
Magyarországon Szent István király avatta ünneppé Nagyboldogasszony napját. Az államalapító király erre a napra, augusztus 15-re hívta össze Fehérvárra a királyi tanácsot és tartott törvénykezést, élete vége felé, betegen, ezen a napon ajánlotta fel az országot Szûz Máriának, majd 1038-ban ezen a napon halt meg. A maga nemében páratlan felajánlás nyomán a magyar történelem folyamán a közjogban is érvényesült a Regnum Marianum-eszme, eszerint Magyarország Mária országa. Nagyboldogasszony ünnepe egyben Magyarország patrónájának napja is, a Mária-kegyhelyekre való zarándoklatok, körmenetek, búcsúk ideje.
A katolikus egyházban a Mária-napok között Nagyboldogasszony napja a legbensôségesebb és legmagasztosabb ünnep, amelyhez számos legenda és népszokás fûzôdik. Mindenekelôtt ilyen a Mária-virrasztás magyar hagyománya, amely azon a hiten alapul, hogy ezen a napon a napfelkeltében meg lehet látni a „Napba öltözött asszonyt”, akirôl az Újszövetség a Jelenések könyvének 12. fejezetében tudósít.
A másik ismeretes e napi hagyomány a virágokból összeállított Mária-koporsó készítése vagy a virágszentelés. A megszentelt illatos füveket és virágokat késôbb a halott koporsójába tették, hogy Máriához hasonlóan ô is dicsôségre jusson. A megszentelt füveket-virágokat olykor az épülô ház alapjába, másutt a csecsemô bölcsôjébe vagy az új pár ágyába helyezték. E nap idôjárásából – úgy tartják – a termésre is következtetni lehet: „Ha a nagyasszony fénylik, jó lesz a bortermés”.
A népi kalendáriumban a „két asszony köze”, azaz az augusztus 15. és szeptember 8. (Kisasszony napja) közötti idôszak varázserejûnek számít. Ekkor kellett szedni a gyógyfüveket, kiszellôztetni a téli holmikat, a ruhaféléket, hogy a moly beléjük ne essen. A termékenységvarázsláshoz kapcsolódott, hogy ilyenkor „ültették a tyúkokat”, hogy jó tojók legyenek, gyûjtötték a mészben sokáig elálló „két asszony közi” tojást.
