Az Erdélyi Szépmíves Céh köteteivel az 1940-es évek végén 8-10 éves koromban ismerkedtem meg.
A háború utáni szegénységben még villanyra sem futotta, így édesanyám a téli estéken a petróleum lámpa fénye mellett estéről estére hangosan olvasott. Füle József bicskei nagytiszteletű úr előfizetője volt az Erdélyi Szépmíves Céh sorozatnak, amit ezekből a könyvekből a háború megkímélt, szívesen kölcsönadta az érdeklődőknek olvasni. Így ismertem meg Nyírő József, Tamási Áron, Kós Károly, Makkai Sándor és egyéb erdélyi írók műveit. Tulajdonképpen Nyírő József Kopjafák című kötete fogott meg legjobban és egy életre Erdély-függővé tette.
Magyarország területe az I. világháború után, a trianoni békediktátum következtében egyharmadánál is kisebbre csökkent. Ez új helyzetet teremtett. A magyar anyanyelvű lakosság jelentős része a fentiek következtében a határon kívülre került. Így volt ez Erdéllyel is. Ki kell emelni Kós Károly szerepét, aki Budapesten és Magyarország területén jelentős építészeti alkotásokat hozott létre (zebegényi templom, az állatkert madárháza, a városmajori iskola stb). Ekkor őt a műszaki egyetem tanárává nevezték ki, amit viszont ő nem fogadott el, mondván, nagyobb szükség van most rá Erdélyben, mint itt. Az ország szétdarabolása után új feladat hárult a határon túli értelmiségre. Az 1921-ben az erdélyi sorsot vállaló magyarok nevében Kós Károly szavai foglalták egybe a legfontosabb tennivalókat:
„A mi igazságunk: a mi erőnk.
Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.
Ezt akarom kiáltani és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában…
Mégis kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros ezer esztendős magyarsága:
Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki, nézz széjjel és állj az életben tusakodni akarók közé.
A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból…
Kiáltom a jelszót építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára.”
Legfontosabbnak tartották a magyar nyelv megőrzését, a magyarságtudat megtartását. Ennek érdekében Kós Károly és öt társa létrehozták 1924-ben az Erdélyi Szépmíves Céht. Ez az intézmény az erdélyi írók kiadója lett. Ahogy mondták ez a céh a mi vállalkozásunk, amely tisztán a miénk és senki másé. Abban az időben az írók sokszor nagyobb energiát kellett, hogy fektessenek könyveik terjesztésére, mint azok megírására. Kós Károly azt mondta, hogy nívós szellemi alkotást csak úgy lehet elvárni, ha az írók alapvető anyagi gondjait előre megoldja. Ennek érdekében megszervezett egy olyan pártoló tagságot, megrendelők körét, akik vállalják egy évre előre a megrendelt könyvek megvásárlását, amelyből a céh az éves tervben megjelölt írók honoráriumát előre biztosítani tudta. Ez a mintegy százfős pártoló tagság különleges kivitelezésben kapta meg névre szólóan kinyomtatva a köteteket. Ezek mellett az igényes kötetek kiadásán túl olcsó kiadásban biztosították a könyveket a nagyközönség számára.
Az Erdélyi Szépmíves Céh megalapítói Nyírő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Dr. Paál Árpád, Zágoni István és Kádár Imre. A sorozat első kötete P. Gulácsi Irén Hamueső című műve 1925-ben jelent meg. Az első öt évben ötven kötet jelent meg, a tízedik évben már megközelítette a száz kötetet. 1944-ig összesen 166 kötet jelent meg.
Az erdélyi magyar könyv más funkciót tölt be, mint az anyaországi irodalom. Erdélyben egy szent célért kell írónak és olvasónak összefogni: a művészetért és a magyar szóért. Az első ötven kötet könyv itt sokkal több mint egy átlagos kiadó ötven kötete. Ez sokkal több, hisz itt író és olvasó gigászi munkát vállal, ez az ötven könyv majd a később megjelenő művek is egy kisebbségben élő maroknyi sereg harca a megmaradásért, a nyelv életben tartásáért. Az erdélyi író nem csupán művész, írói egyéniség, hanem katona, aki szövetkezik társaival és olvasóival a könyvsorozatért folyó harcban, e könyvsorozatra a legjellemzőbb, hogy emberi és magyar. A szép könyv gondolata magával hozza az erdélyi grafikai művészet figyelését és foglalkoztatását is. Az Erdélyi Szépmíves Céh az erdélyi magyar irodalom központjává nőtte ki magát. A kiadó programja új gondolattal gazdagodik, amikor a céh megjelenteti az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amelynek első száma 1928 májusában jelenik meg. A folyóirat a saját irodalom-kulturális ügyei mellett figyelemmel kíséri az együtt élő szász és román nép irodalmának eseményeit is. Több munka is megjelenik magyar fordításban, így például a romániai magyar Pen-Club megbízásából kiadott öt román színpadi mű. Az Erdélyi Szépmíves Céh mindvégig az erdélyi magyar irodalom összefogója. Belföldi pártoló tagjai áldozatvállalása segíti a folyamatos munkát. Erdély után jelentősen bővül az előfizetők száma elsősorban Magyarországon, ahol megközelíti a harmincezret. A magyar nyelvért folytatott harcot Reményik Sándor: Az ige című verse fejezi ki legjobban.
Reményik Sándor: Az Ige
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhitattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!
És aki költő, az legyen király,
És pap és próféta és soha más.
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza –
S a kelyhet többé nem engedi el!
1923-ban a gernyeszegi református templom szentelésekor gróf Teleki Domokos meghívja az ünnepségre az erdélyi magyar értelmiséget. Az ünnepség utáni fogadáson Berde Mária felveti Teleki grófnak, hogy jó lenne létrehozni az Erdélyi Helikont, amely összefogná az erdélyi írókat és ennek vezetőjeként szeretné megkérni a grófot. Ő ezt nagyon jónak tartja, de ezt nem vállalja. Ennek a beszélgetésnek egyik tagja báró Kemény János, mintegy húszéves fiatalember. Amikor 1923-ban egy gyermektelen rokon vagyonát megörökli, ez a Marosvécsen lévő várkastély és igen nagy mennyiségű erdő volt. A nagy vagyon megöröklésekor báró Kemény János úgy dönt, hogy ennek jövedelmét a magyar kultúra céljaira fordítja. Így vállalja el az Erdélyi Helikon megszervezését.
Kemény János meghívója az első helikoni találkozóra
Kolozsvár, 1926. június 17.
Kedves Barátom,
Minthogy szándékomban van nyaranként egy bensőséges írói csoportosulást szervezni Marosvécsen, nagyon szívesen látnálak július 15-től fogva egy három napig tartó irodalmi megbeszélésre. Ennek az első vécsi találkozásnak az volna a célja, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük, és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről. Tanácskozásainkon kívül tartanánk egy irodalmi ünnepet is, amelyen nagyon kérlek, hogy még meg nem jelent verssel vagy novellával részt venni szíveskedjél. remélem, hogy ennek az első találkozásnak üdvös hatása lesz úgy a közöttünk lévő baráti viszony megerősítésére, mint irodalmi életünk fejlődésére. A magam részéről mindent meg fogok tenni, hogy vendégeim, akikben én mai irodalmi életünknek reprezentánsait látom, jól érezzék magukat. Nagyon kérlek, kedves barátom, hogy levelem vétele után azonnal értesíts, módodban lesz-e meghívásomnak eleget tenni.
Mindenesetre nagyon örülnék, ha házamat jelenléteddel megtisztelnéd.
Köszönt és elvár barátsággal:
Kemény János
Ezt a levelet mintegy harminc író kapja meg, ebből húszan össze is jönnek Marosvécsen. Ezt követően a meghívókat minden évben elküldi Kemény János.
1926 nyarán Marosvécsen az erdélyi magyar írók saját égető problémáik megbeszélésére gyűltek össze és a fő kérdések továbbra is a következők maradtak: az erdélyi magyar könyvkiadás dolgai, az erdélyi irodalmat méltón képviselő irodalmi folyóirat megteremtése és fenntartása, író- és irodalom-védelmi kérdések a nép és felnövő fiatalság irodalmi nevelése, kapcsolatok az egész magyar szellemi élettel, érintkezés az erdélyi román és szász irodalmi élettel.
Az Erdélyi Helikon tehát olyan formát talált, amelyet nem a merev paragrafusok vagy alapszabályok kötnek. Tagjait nem választja senki. Báró Kemény János évről évre hívja meg vendégül a marosvécsi megbeszélésekre azokat az erdélyi írókat, akiket a tiszta irodalmi szellem híveinek tart s akiknek a neve alkotó irodalmi munkával már bekapcsolódott az erdélyi magyar irodalom életébe.
Így vált az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon a kétmillió erdélyi magyar segítőjévé a magyar identitástudat és a magyar nyelv megőrzésében. Ez a szellemi műhely az anyaországi magyarsággal is nagyszámú előfizetője révén megismerteti a kisebbségben élő magyarság sorsát.
Báró Kemény János élete végéig a magyar irodalom pártolója volt, akiről Adamovits Sándor Kemény János című művében epilógusként az alábbiakat írja: A jóság embere ott alussza örök álmát a vécsi park évszázados tölgyei alatt, a néhai találkozók színhelyén, együtt a drága Auguszta asszonnyal. „A család kérése volt, hogy férjemet a Kuncz Aladár emlékasztal mellé temessék, és ne az ősök közé, a rideg templomi kriptába, mert – hogy így a Helikonhoz s a havashoz is közelebb feküdve, nyugodtabb és hozzá méltóbb pihenésre talál.”
A közel két évtized alatt meghívott 55 író közül ma már senki sem él. Most egy másik, égi asztal köré ülnek össze évente a Helikon napokon.
Irodalom:
Erdélyi Szépmíves Céh Kalendáriuma, 1930, 1931
Erdélyi Szépmíves Céh Emlékkönyv, 1924-34
Erdélyi Szépmíves Céh Emlékkönyv 1924-44, 1990-95
Erdélyi Helikon magyarországi barátainak Aranykönyve, 1937
Adamovits Sándor: Kemény János, Budapest, 2003.
Adamovits Sándor: A vécsi vár vendégei, Gyergyószentmiklós, 2005.
Adamovits Sándor: Helikoni nagyasszonyok, Gyergyószentmiklós, 2006.
Nagy Zoltán
