Egy kis nosztalgia
Ma olvastam, hogy akik a 70-es években, 80-as évek elején
születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent
túlélő fenegyerekek.
De tényleg! Gondolj csak bele, kész csoda, hogy életben
maradtunk.
Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági
öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak
festékében akadt bőven ólom.
A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak,
nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókokok és
ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor
bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de
még rendes biciklink sem.
Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent
pontosan az ásványvíz.
Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel.
Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr.
Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön
szót.
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani.
Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy
élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt,
nemhogy mobil.
Pláne nekünk!
Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk,
mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham.
Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a
sárkányfű egyenesági rokona.
Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak
szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért.
Egyszerűen mi voltunk a hibásak.
Sőt!
Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az
is rendben volt.
Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.
(- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged
mindenki Rambonak csúfol. - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)
Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy mcdonaldson
edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna
egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval.
Gondoljunk a zsíroskenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki
tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM
tettek bele) és mégis itt vagyunk.
A kakaóban nem volt A,B,C,D, és E vitamin, viszont "bedeko"-nak
hívták és már ez is elégvolt a boldogságunkhoz.
Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert,
viszont tömény cukorból készült.
A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a
gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok
ezreinek a koloniái telepedtek meg a még háborítatlan
nyugalomban, a preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt,
vagy esetleg spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem
volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64
tévécstornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről,
Surround Soundról, internetről, Fitness-Club kártyáról vagy
mobiltelefonról.
Kicsit le is maradtunk, bevallom már háromszor vettem ki egyik
kedvenc filmem DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült
lejátszanom.
Mindig lengyelül indul el, én meg egy negyedóráig nézem, aztán
inkább visszaviszem.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az
utcán, a focipályán vagy a pinpongasztaloknál, vagy ha mégse,
akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek.
Nem kellet megkérdezni a szülőket.
Sem a miénket, sem az övéket!
Nem vittek és nem hoztak a szülők...
Mégis itt vagyunk.
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem
ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk
egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi
seb pedig begyógyult.
Focizni is csak az állhatott be, aki tudott.
Akkor még volt egy iratlan szabály, amit ma nehezen értünk már
meg mi is: azt csináld, amihez értesz.
Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni
az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a
rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más
játszótársakat kereshetett magának.A szerelmet nem brazil
sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan
szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már
sohasem akarnánk megállni.
Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm és szexújság, de még
szálloda sem.
Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit
rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket, és újra
probálkoztunk.
Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem
pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek.
Sőt!
Ha lehet el se mondtuk.
Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak
mellénk...
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a
bűntudat, a jóérzés, a felelőség.
Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.
Ezek voltunk mi.
Hősök?
Talán.
Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül
mosolyognak.
