Kezdetben, mikor még lét nem volt, sem nemlét,
Mikor élet és akarat hiányzott a világból,
Mikor semmi sem rejtezett, mégis minden rejtve volt
és önmagától áthatottan pihent az áthatolhatatlan.
Szakadék volt? Feneketlen mélység? mocsár?
Nem volt érthető világ, sem ész, mi érthetné
Mert sötét volt mindenütt, mint sugártalan tengerekben.
Semmi látható nem volt, sem szem, aki látna.
A megteremtetlen világ még nem kezdett megteremtődni
és önmagával megbékélten az örök béke uralkodott.
Egyszercsak egy pont megmozdul... Az első, egyedül...
Apává válik, és anyává lesz a káosz.
A mozdulás eme pontja, habfoszlánynál gyengébb pont,
Az egész világegyetem végtelen ura.
Azóta oszlik el az örök sötétség,
Azóta van világ, hold, nap és természeti jelenségek.
...............
(az öreg tanitó) A büszke napot pirosnak és szomorúnak látja
Ahogy sötét felhők között, mint egy seb, összecsukódik.
A bolygók megfagynak és lázadón szétfutnak az űrben
a fény és a nap béklyóitól megszabadultan.
A holt idő kinyújtózik és örökkévalósággá válik,
Mert semi sem történik ebben a pusztaságban.
(Eminescu szelleme bocsássa meg nekem ezt a gyilkosságot
)
