Tessedik Sámuel, 1820 -ban írta a cigánykérdésről, a kor egyik nagy
gondolkodója ...
"Amíg ezen emberfajtának megengedik, hogy fényes nappal házaljon,
hogy ajtókat, zárakat, lakatokat fürkésszen, kolduljon, mindenféle
mesterkedéssel zsebeket nyisson, pecsétnyomókat véssen, és hegedűvel,
cimbalommal meg hárfával a falu előkelőinek házánál névnapi
szerencsekívánatokat komponáljon, óh! jam satis est! addig ez az
emberfaj nem javul meg! És ez Szarvason 1807-ben még inkább így van,
sőt 1820-ban is. Miféle szerencse lehet az, amit egy derék, becsületes
embernek neve napján vagy újévkor egy csapat feslett cigány kívánhat?
Inkább fordítva! A becsületes embernek, ahol és ahogyan tudja, át kell
alakítania a cigányt dolgos, tevékeny, derék emberré, szolgává,
cseléddé, családapává és családanyává, és csak azután kívánhatnak
egymásnak kölcsönösen szerencsét, és örülhetnek szerencséjüknek. Nem
kellene-e a magyar közönségnek oly sok körözött rendelet után egy
egyértelműen hozott határidőre komolyan megfogni a dolgot, s ezt az
állam terhére, kárára és szégyenére szolgáló csavargófajt végre a
köznek hasznára, csatorna-, híd-, zsilipépítésnél, vízszabályozásnál
alkalmazni, és ezáltal az emberi társadalom hasznos tagjává fogadni?"
(Tessedik Sámuel, 1820)
