A minap Szászrégenben voltam, ahol az Iskola másként rendkívüli hét keretében vendége voltam a helyi 2-es számú iskola több osztályának. Hetedikes-nyolcadikos gyerekek kérdezgettek az irodalomról, majd saját verseikből ill. karcolataikból olvastak fel.
Valószínűleg többször láttak a tévében, a régeni színpadon/arénában dívát, slágerturbékoló énekest, kiscsillagot, megasztárt és iksz faktort, arcán fél kiló max faktorral, sőt Lady Gagát és Madonnát is, mint íróembert. Nem az ő hibájuk, a kor szaladt el az irodalomtól, és a tollukat forgató, ködszurkáló álomlovagok már csöppet sem jelentenek izgalmat a mai tizenéveseknek, hiszen távolról sem olyan érdekesek, vonzók, népszerűek, fantáziátlanul közhelyesek, furcsa öltözetűek, technika- és fényjátékfüggők, mint a zenemédia bálványai, a filmvászon képernyőre mászó héroszai.
Mondom, nem az irodalom hibás a mai állapotokért, hanem az irodalom, amelyet elfogyasztva a feltalálók, ötletgazdák, pénzemberek más közegbe plántálnak át, filmmé varázsolják, zenévé ültetik át, a legvadabb képzelt képtelenségeket a technika, trükk, fotoshop, filmes és tévés műszaki kütyük segítségével megjelenítik. Közben leszoktatnak az olvasásról.
Az irodalom rendszerint nem szemfényvesztés. Talán ezért vesztes.
De ha sokáig nincs vagy egyáltalán nélkülözni kénytelenek a kamaszok, akkor érdekes is lehet. Böjte Lídia tanárnő tanítványai átlagos szászrégeni és felső-marosmenti kamaszok, fiúk és lányok, akik közül néhányan (elég sokan) bezsongtak az irodalomért, -tól. Érdekli őket az olvasmány, az olvasás. Érdekli őket az irodalom, nem csupán a könyvbéli, hanem szeretnének alkotókkal találkozni. Élő, valós emberekkel, sokkal inkább, mint az osztályfalakon lógó portrékkal, a kötelezőkkel. És nem hagyja őket közömbösen az írás mikéntje. Mit csinál az író, amikor nem ír? Hogyan gyűjt ihletet, témát, választ alakot, hogyan játszik a szavakkal, rímekkel, verssel, amíg halálosan komoly ügy lesz belőle. Kíváncsiak arra, hogy miként ír, ceruzát használ vagy golyóstollat, számítógépet vagy írógépen pötyög még mindig. Milyen a viszonya az emberekhez, nem az emberiség egészéhez, szokott-e másokat olvasni, ki a kedvenc költője és kit utál?
A kamaszok között van, aki átlépi a fiókhatárt, ki mer állni a világ elé azzal, amit titokban, egyedül magának (?) kimódolt, megírt, megalkotott. Kell nekik a biztatás, a jó szó, kis nyesegetés, a komolyan vevés, kritika. A nyilvánosság papíron. Az elidegenítés és csodálat. A papirosforma az igazi. Nem a magunknak kikönyökölt blog, e-mail, csatolmány, amelyet nem lát/mérlegel a közlés előtt más avatott értő, a szerkesztő.
Lehet, hogy az írogatókból nem mind lesz író, költő. „Rendes emberré” válik: mérnök lesz, orvos, tanár, hivatalnok, színész vagy marcipánszobrász. Egy bizonyos – olvasni fog és átadja majd utódainak is remélhetőleg az írás és olvasás gyönyörének titkát. Nos, ez noszogat bennünket, tollforgatókat arra, hogy felgörgessük minden reggel újra és újra pl. a magyar irodalom napját Erdély egére.
Sebestyén Mihály
e-nepujsag.ro
