Százhuszonhárom éve, 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárt, 1941. október 24-én hunyt el a sokáig „Végvári” álnéven bujdosó Reményik Sándor. Kívánjuk, hogy mind az öt világrész magyarsága merítsen erőt költészetéből, tudva, hogy bizony nincs más menedékünk a globális világ harapófogójába kerülve, mint önazonosságunk megőrzése foggal és körömmel, az, hogy ne engedjük ki kezünkből a templomot s az iskolát, vagy ha netán mégis ezt tettük eddig, jóvátételül teremtsünk helyettük újakat, de mindig a régiek szellemében.
Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária gyermekeként született. A kolozsvári Református Főgimnáziumban érettségizett, majd a Ferenc József Tudományegyetem jogi karán hallgatott négy évet. Már ekkor eljegyezte magát az irodalommal, nem utolsósorban Makkai Sándornak köszönhetően. Költeményt először az „Új Idők” című szépirodalmi lap közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa lett az „Erdélyi Szemlé”-nek, majd 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az „Erdélyi Szemlé”-ből átalakult, a két világháború közti erdélyi magyar irodalmi élet egyik meghatározó fórumává vált „Pásztortűz” folyóirat. Rendszeresen publikált ugyanakkor az anyaországban megjelent, Tormay Cécile szerkesztette „Napkelet”-ben is, lelki rokonságra lelve legkiválóbb írónőnkben.
1918-ban kezdte írni, bujdosóként megsejtve Erdély közelgő sorsát, „Végvári” álnéven magyarságverseit, melyek hamarosan két kötetben jelentek meg (Segítsetek! (1918), Végvári versek (1921)), és a többivel (Fagyöngyök (Kolozsvár, 1918), Mindhalálig (Kolozsvár, 1918), Csak így… (Kolozsvár, 1920), Vadvizek zúgása (Kolozsvár, 1921), A műhelyből (Kolozsvár, 1924), Egy eszme indul (Kolozsvár, 1925) Atlantisz harangoz (Kolozsvár, 1927), Szemben az örökméccsel (Kolozsvár, 1930), Kenyér helyett (Kolozsvár, 1932), Romon virág (Kolozsvár, 1935), Magasfeszültség (Kolozsvár, 1940), Egészen (Kolozsvár, 1942)) együtt nemcsak huszadik századi, hanem egész egyetemes irodalmunk igen sajátos – a hozzá mégoly rokon lelkű költők (mint Alföldi Géza, Áprily Lajos, Kosztolányi Dezső, Mécs László, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád) színképteremtő világától is eltérő, alkotásaikkal ugyanakkor mégis egyenrangú – remekművei.
A legnagyobb hatást azonban „Végvári”-verseivel váltotta ki, melyek közül számos (különösen is a torokszorító Eredj, ha tudsz! ) a két világháború között nem véletlenül vált irodalmi tananyaggá és nemzedékek hitvallásává. 1945-ben persze betiltották ezeket, így többnyire csak a magyar nemzeti emigráció körében maradtak ismertek. Öröm tapasztalni viszont, hogy újabban (talán annak is köszönhetően, hogy a világhálóról letölthetők) ismét egyre többen fedezik fel őket Kárpát-medence szerte (A gondolat szabad, A máglya tetején, A megtagadott eskü, Az Ige, Búzavirág a magyar határról, Egyszer majd talán mégis vége lesz, Elpártolt liliomszál, Én még szabad vagyok, Erdély magyarjaihoz, Félnek a poroszlók, Ha nem lesz többé iskolánk, Halotti beszéd a hulló levelekhez, három szín, Keserű kérdés ahhoz, akitől nincs hova föllebbezni, Köt a rög, Magányos cipruság (Tisza István ravatalára), Magyar gyermekek, Magyarok mindenütt…, Mátyás szobrával szemben, Mennyi arany, Mi mindig búcsúzunk, Míg áll a vár, Mindent felírunk!, Mindhalálig, Nagy Magyar télben, Nehéz homályba (Tormay Cécile-nek ajánlom), Nem nyugszunk bele, Öröktűz, Segítsetek!, Szó és tett, Szól a censor, Templom és iskola).
Hálátlan feladat persze születésnapján egyetlen versével emlékeznünk tántoríthatatlan istenhitére és magyarságtudatára, mégis, ezúttal az imént felsoroltak közül a kettő együvé tartozását hirdető Templom és iskola cíművel kívánjuk, hogy mind az öt világrész magyarsága merítsen erőt belőle, tudva, hogy bizony nincs más menedékünk a globális világ harapófogójába kerülve, mint önazonosságunk megőrzése foggal és körömmel, az, hogy ne engedjük ki kezünkből a templomot s az iskolát, vagy ha netán mégis ezt tettük eddig, jóvátételül teremtsünk helyettük újakat, de mindig a régiek szellemében:
Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
Ti megbecsültök minden rendet,
Melyen a béke alapul.
De ne halljátok soha többé
Isten igéjét magyarul?!
S gyermeketek az iskolában
Ne hallja szülőjé szavát?!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
E templom s iskola között
Futkostam én is egykoron,
S hűtöttem a templom falán
Kigyulladt gyermek-homlokom.
Azóta hányszor éltem át ott
Lelkem zsenge tavasz-korát!
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
Kicsi fehér templomotokba
Most minden erok tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükbe biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!
