1882. október 22-én hunyt el Arany János. Ma, a modern irodalom haláltáncakor, amikor is a költők, írók zöme már csak legfeljebb tollforgató, de nem művész, amikor nem a nemzeti sorskérdéseket tűzik tollukra, hanem többnyire korunk devianciáit, tanulságos megismernünk egyes költőtársaival, mindenekelőtt Reviczky Gyulával folytatott irodalmi vitáját, amelyből kitűnik, mi volt már akkor is a vízválasztó művész és művész között. Az 1870-es években a nagyváros zajától, az irodalmi és politikai szalonoktól ódzkodó Arany egyre növekvő aggodalommal vette észre, hogy költőink, íróink, sőt kritikusaink többségének már nem hitvallása az, ami neki, vagyis hogy a költő „az legyen, mi népe”, ezért 1877. augusztus 8-án ebbeli fájdalmát versbe sírta bele, a Kozmopolita költészet címűbe. Mi is a versében kárhoztatott kozmopolitizmus? A „Napkelet Lexikona” (1927) telibe találó meghatározása szerint „világpolgárság, a nemzeti érzés és tudat gyengesége vagy teljes hiánya”, amely „hanyatló korokban szokott fellépni, amidőn a lélek harmóniája megbomlik: társadalomellenes tünet, mert a nemzeti szellemet háttérbe szorítja s ezzel fontos erkölcsi rugót bénít meg”. Arra is rávilágít, hogy mennyire helytelen, ha „a kozmopolitizmussal gyakran egy értelemben használják az internacionalizmus kifejezést, mely nemzetköziséget jelent, és mindaddig társadalomfejlesztő, amíg a nacionalizmussal együtt, sőt annak szolgálatában keres és ápol egyetemes érdekeket szolgáló kapcsolatokat”. Kozmopolitikus irány a költészetben című, 1885-ben megjelent írásában hasonlóképpen vallott:
„A nagy költők általános örök emberi érzelmeket, eszméket, szenvedélyeket szólaltattak meg s nemigen követtek hazafias tendenciákat. Petőfi a maga korában lehet, hogy hazafias verseivel érte el a legnagyobb hatást, de nem ezek teszik őt halhatatlanná. A legnagyobb költők a legnemzetiebbek, de egyúttal a legemberibbek, legáltalánosabbak. Azt a nézetem, hogy világköltőt csak nagy népek produkáljanak, a kisebbek poézisében pedig csak nemzetiességet keressünk, még a nagy Aranytól se fogadhatom el. Az esztétika előtt nincsenek nagy és kis népek.”
Tanulságként levonhatjuk vitájukból, hogy amíg még Reviczky azért mégiscsak áldotta a „magyarrá ringató” bölcsőt, addig a posztmodern kor fetisizált tollforgatói-irodalmárai már egyáltalán nem, ők ugyanis nem ismernek hovatovább sem tartalmat, sem formát, sem eszméket és eszményeket, ezért rájuk semmiképpen sem érvényes, ami Reviczky szerint Aranyra: „Halott volnál s mégis élsz, ahogy ma senki.”
