Volt már egyszer autonómia Székelyföldön, igaz, nem sok köszönet volt benne. Arról szólt ugyanis, miként lehet egy nagyszámú, szállásterületén többségben élő kisebbséget integrálni egy kommunista diktatúrába – állítja Sztálin a székelyeknél című, nemrégiben megjelent könyvében Stefano Bottoni olasz történész.
Romániában 1952-ben Magyar Autonóm Tartomány (MAT) néven ugyanis „önálló” közigazgatási egységet szerveztek, mely a történelmi Székelyföldre terjedt ki. Ne svájci autonómiára gondoljunk: a minta a Szovjetunió Kommunista Pártja 1921-es X. kongresszusán elfogadott lenini-sztálini modell volt. A harmincas évek nagyorosz sovinizmusa előtti időszak szovjet kisebbségpolitikájának az volt a célja, hogy megnyerje a berzenkedő kisebbségeket a fiatal államnak. Ezért az adott térségben honos kisebbség nyelvén beszélő hivatalnokokat alkalmaztak, anyanyelven lehetett tanulni a helyi oktatásban. Cserébe a lokális pártelittől Moszkva feltétlen hűséget várt el.
Hasonló megfontolás állhatott a MAT létrehozása mögött: Bukarest a kinevezett magyar pártkáderek mindenekfeletti lojalitásáért cserébe bizonyos mozgásteret hagyott a kulturális identitás megőrzésére, s nem erőltette a románosítást. Ettől még persze a MAT a sztálini Románia mindennapjait élte. Azzal a különbséggel, hogy az egyszerű magyar földműves nem panaszkodhatott nemzeti elnyomásra, amikor bekényszerítették a kollektívbe, vagy eszméletlenre verték a közösség túl makacs papját: mindezt ugyanis derék magyar sztálinisták, hithű kommunisták végezték. Bottoni ennek bizonyítására megdöbbentő példákat is hoz; 1956-ban a MAT területén dolgozó Securitate-tisztek 71 százaléka magyar volt.
A lakosság ezért janicsároknak tekintette a nyakára ültetetett buzgó magyar tisztségviselőket, ugyanakkor legalább saját nyelvén panaszkodhatott mondjuk a rajoni (járási) hivatalban az őt ért méltánytalanságról. Nagy szó ez egy olyan közegben, ahol alapvető élmény maradt a két háború közötti „királyi” Románia hivatalainak teljes magyarnyelv-használati tilalma. Ráadásul még a magasrangú káderek között is több olyan akadt, aki jobban beszélt oroszul, mint románul, a falusi, kisvárosi lakosság tömegei pedig egyáltalán nem tudtak az állam nyelvén. Bottoni úgy fogalmazza meg a furcsa paradoxont, hogy „az osztályharc tartalma is enyhül, ha magyar formát kap.”
A MAT felemás legitimációjához az is hozzájárult, hogy (természetesen szigorúan át nem lépve az ideológiai határokat) számos magyar intézményt sikerült alapítani – a hatóságok nem gördítettek akadályt a falusi kórusok, színjátszócsoportok működése elé. Marosvásárhely, a tartomány székhelyének meghatározó értelmiségi szereplői pedig lehetőséget kaptak arra, hogy városuk versenyre kelhessen az addig csodált, irigyelt Kolozsvár szellemi színvonalával.
A könyv legérdekesebb része, amikor a tartományt vezető magyar pártmunkásokról olvashatunk. A többnyire képzetlen, ámde hithű magyar kommunista káderek megoldhatatlan feladattal szembesültek: úgy gondolták, egyszerre szolgálják magasztosnak gondolt eszméjüket, meg saját közösségüket. „Sajátjaik” viszont egy diktatúra feltétlen kiszolgálóinak tekintették őket, olyanoknak, akik renegátként túlkompenzálva próbálják erőszakosan átalakítani a mindennapokat.
Ebből aztán mulatságos helyzetek is adódtak. Csupor Lajos, az egyik tartományi főelvtárs vesszőparipája a proletár szellem hiánya volt. Marosvásárhelyt javíthatatlanul „kispolgári” jellegű városnak látta, és idegesen szólította fel társait, hogy ne engedjék magukat „megfertőzni” egy olyan kisvárosban, amelyben lehetetlen megőrizni egy titkot, ahol a tisztviselők, kisiparosok, kereskedők és tanárok polgári öntudatát képtelen eltüntetni az új idők „osztályharcos szellemisége”, hanem a régi társadalmi/baráti/családi hálózatok egyenesen integrálják, és régi rítusaikba (főtéri és Maros-parti séták, úri öltözet, eredeti feketekávé fogyasztása, flekkensütés) „beavatják” az új proletár Marosvásárhely hirdetőit – olvashatjuk a könyvben.
A történész szerint a MAT leginkább egy üvegházra hasonlított, amelyet egy többségként élő, magát otthon érző kisebbségnek hoztak létre. S bár egészen 1968-ig létezett megcsonkított területtel, visszanyesett önállósággal egy Maros-Magyar Autonóm Tartomány nevű közigazgatási egység, a román kommunista nemzetállam a MAT-ot 1960-ban megszüntette.
Autonómiából még a semminél alig több is túlságosan soknak tűnt számára.
Ablonczy Bálint – hetiválasz –
