Navigáció: Kezdőlap / Egyéb / A Felsô-Maros mente székely népviselete

A Felsô-Maros mente székely népviselete

A radnótfáji székelyek nôi ruhaviseletérôl az 1860-as évektôl 1945-ig gyûltek adatok a még élô idôs asszonyoktól, akik dédanyjuktól maradt ruhanemûkre, nagyanyjuk, anyjuk ruháira emlékeztek, valamint saját gyermekkori viseletükre. Nagy különbség volt a településen az iparoscsaládok és a földmûvesek öltözködése között. Az iparosok ruházatukban már a XIX. század végétôl polgári ruhadarabokkal igyekeztek a városi ruhával azonosulni, s ezzel többnek látszani (a férfiak pantallónadrággal, nyakkendôvel, a nôk kalap-, kesztyûviseléssel, egybeszabott ruhákkal). A földmûvesek otthoni viseletében itt is végig a házilag szôtt kender, len vagy gyapotanyag jelentette az alapot, de az ünneplô ruhákat üzletbôl vásárolt kelmékbôl varratták a falu varrónôivel, például a néhai három testvérrel, Lázár Annával, Ilonával és Emmával. Egy idô múlva szabásmintákat szereztek be Régenbôl, s házilag készítették el a Singer varrógéppel a ruhájukat.

A legrégebbi leányhajviselet a középen elválasztott, copfba font forma volt. A kislányok körfésûvel fogták le a hajukat, két hajfonatuk végére piros masnit kötve. A nagylányok egybefont, a hátukra eresztett haja is piros, rózsaszín masnival végzôdött. Már csak két család emlékezik az asszonyok kontyán viselt fôkötôre. Egyik családban a 89 éves adatközlô anyósának a fekete, díszes fôkötôje csak néhány éve kallódott el, a másik családban egy XIX. század végi fényképen a konty fölött kiemelkedô, tarajos fôkötô látszik. A fejkendôviselet kiszorította a fôkötô hordását. A fejkendô otthonra egyszerû karton, de a templomi fekete szövet, bársony, melynek szélére rojtokat fûztek-bogoztak egyesek. Úrvacsorát csak fejkendôvel vehettek a nôk, a fiatalok a ruhájukhoz találó világos színût, az idôsebbek feketét. A fiatalok kalárisgyöngyöt viseltek a nyakukban, pirosat, fehéret, az idôsek feketét, de általában egysorosat, ritkán kétsorosat.

Mivel az 1920–30-as évekig bokáig érô sötét szoknyát hordtak, az ing mindig fehér volt hozzá, s mellén varrott szabású. Állógallérú, fodros szélû nyaka volt, alája rövid ujjú inget vettek fel a nôk, s ha melegük volt, a felsôt levetették. A XX. század elején csak hosszú ujjú ingeket varrattak ünnepi alkalmakra, házi vagy vásárolt pamutból, gyolcsból, „módjuk”, azaz anyagi helyzetük szerint. Bebújos ing volt, bô ujjú, mandzsettáján fodorral. Volt, aki melltartó gyanánt derékig érô vászonlájbit vett fel az ing alá. Elöl nem volt rajta díszlevarrás, de házilag horgolt csipke díszítette a 3-4 porcelángomb mellett.

Az 1890–1920-as évek gyakran viselt ünneplô ruhadarabja volt a blúz is. Szabott ujjal készült, magasan csukódó, keskeny, kerek gallérral, mandzsettával, ünneplôként bebújós szabással, selyem- és szövetanyagból. Színe általában sötét volt, sötétkék vagy fekete apró mintával. Derékban karcsúsították, néha övvel hordták. A lányok a szoknyába kötve, az asszonyok a szoknyán kívül, arasznyira kiszélesített szabással viselték. Szabott ujjal készült, kerek kicsi gallérral, amelynek szélén s a mandzsettán is csipke szaladt körbe. Volt végiggombolós is, fehér, finoman selymes gyolcsból, csipkével díszítve, de a csipkét rávarrták a blúz elejére, s nem applikálták bele. Sonkaujjú szabásút is lehet fényképeken látni, de maradt ilyen blúz a faluban, sôt tászlis gallérú is, a varrónôk ügyessége szerint.

Az 1860-1920-as századfordulón a radnótfáji nôk is az inghez, blúzhoz hosszú, bokáig vagy földig érô szoknyát viseltek. A szoknyák ünnepi alkalmakra sötét színû, kék, sötétbarna, fekete szövetbôl készültek. Szabásuk két darab összeillesztésébôl állt: deréktól a csípôn sima anyagot használtak, hozzátoldva egy nagy, levasalatlan rakásokkal, vagy holosan bôvülô, az alján egészen bô anyagot. A szoknya legaljára kefezsinórt varrtak. Általában egyszínû szövetanyagot használtak, s az aljára arasznyira zsinórt vagy szalagot tettek egy sorban, díszítésül, a szoknyával egyezô színben. (Olyan fénykép is maradt fenn, amelyen a bô, hosszú szoknya alján dupla, fényes anyagú fodrok láthatók.) Alája nyáron pamut, télen parkét alsószoknyát vettek fel, csipkés szegéllyel. A 20-as években már hátul csukódott a szoknya, cipzárral. Ehhez az ünneplô szoknyához nem kötöttek kötényt. A viselô nyáron ráncos kartonanyagból készült. A fiatalok hosszú szoknyája otthonra üzletbôl vett, világos színû, zöld-barna csíkos kelme volt. Otthon is szôttek viselônek gyapot háziszôttest, szürke, drapp, barna alapon zöld-piros csíkokkal vagy kockákkal. A kislányok háziszôttes szoknyában jártak iskolába, lent, kendert, gyapotot festettek színesre az anyagához. A legrégebbi viselethez ünneplônek fekete bársony vagy diftinlájbit vettek fel a nôk, a módjuk szerint. A lájbit bársonyszalaggal szegték körbe, melléje egy sor sima, de néha kacskaringós zsinórdíszt is varrtak. A nyárit nem bélelték ki, de a téli ünneplô selyembélést kapott, hogy tartása legyen, és melegebb is. A blúzhoz nem vettek lájbit, s így a lájbiviselet rendre elmaradt. Az 1920-as években templomozáshoz fodros kendôt tettek a karjukra négybe hajtva, delinszôrbôl vagy selyembôl, s ezt maguk elé tartották. Maradt ránk olyan fénykép is, amelyen fehér, bô, hosszú szoknyában, melyet két sor színes szalag díszít az alján, s a blúzon is ez a pántlika látható, két fiatal lány guzsalyról kendert fon, mélyen kivágott lájbival, elöl kapcsokkal, lóhereleveles zsinórozással. Ez a zsinór a rövid ujjú blúz ujján és nyakán is szerepel, 1926-ban. Ez azt bizonyítja, hogy 1925-tôl az addig sötét színû öltözet kezdett megszínesedni. Kötényt csak házi és mezei munkához viseltek, kartonból melleskötényt, derékkötényt pedig csíkozott háziszôttesbôl.

A radnótfáji nôi viseletben az 1930-as évektôl általános változás állt be. Egyrészt, akárcsak a polgárság körében, az I. világháború után a szoknyák hossza változott meg, bokáig érô helyett lábszárközépig érôvé alakították. Az ôsi, XIX. század végi fodros, magas nyakú, csipkés mandzsettás ing is elmaradt, az újabb generáció kivágott nyakú inget hordott, melynek vagy V alakú, vagy kerek volt a kivágása, hogy az alája vett, térdig érô fehérnemûing kézi horgolású, s a mellrészt díszítô csipkéje kilátsszék, vagy az áttetszô anyagon át láthatóvá váljék. A hosszú ujj megmaradt, „a csóré karjukat nem mutogatták” – mondta egyik 90 éves adatközlôm. A viselô lehetett tarka anyagból, de az ünneplô házi fehér gyapotból, késôbb bolti fehér gyolcsból készült. Szabása lehetett sonkaujjú, kazakos, mandzsettás vagy elszûkülô karokkal. A szárközépig érô szoknya ünneplô anyagát, a finom szöveteket, delinszövetet, kasmírt üzletbôl vásárolták. Lehetett mintás is, egyszínû is, s általában anyagi okokból csupán egy-két ünneplô szoknya készült egy nô számára. Szabása a régi maradt, felül szûkebb darabból, hozzátoldott, bôvülô, harang alakú, mert ezt tartották szépnek és kényelmesnek. A legôsibb téli holmi a nôknél a nagy hárászkendô volt, de készült háromnegyedes hosszúságú, vastag gyapjúujjas is gallér nélkül, karcsúsított derékkal. Ez finoman szôtt háziposztó volt, egyesek kerek vagy hegyes gallérral varratták az 1930-as évek közepétôl, s fekete prémgallért illesztettek rá. Jól kibéleltették télire, hogy meleget tartson. A bundalájbi is már a XIX. századtól divatos volt „cseptár” néven, házi bôrökbôl, a bôrt barnára festve, díszítés nélkül varratták meg. Leányaik a ’45-ös, ’50-es évektôl már üzletbôl vett, hosszú télikabátot viseltek. Csizmát már a mai 90 évesek nagyanyja is hordott télen. Nyáron spanglis cipôt hordtak flór, majd patentharisnyával, s itt is volt száras cipô, mint mindenütt a székelyeknél. A leányok az 1940-es évektôl kezdték levágatni a hajukat, de az asszonyok kontyviselete még megmaradt egy ideig. 1940-tôl a leányok ünnepi alkalmakra ún. „magyar ruhát” varrattak, pártával. Ezeket a ruhákat Dobos Ilona varrta, vagy volt, aki Beresztelkén zsinóroztatta a lájbit, mások házilag készítették el. Ünnepélyeken viselték, két-három évig. Az asszonyok nem varrattak ilyen ruhát. Ezután már teljesen polgári ruhába öltöztek a nôk, a régi viselet eltûnt, egybeszabott ruhák, selyemharisnyák, kalapok hódítottak a városhoz való közelség hatására. Néhol még fellelhetô egy-egy régi, dédmamától megmaradt ruhadarab, valamint családi és egyházi fénykép, amelyekbôl következtetni lehet a hajdani, XIX. század végi – XX. század eleji székely viseletre, mely nagyon hasonlít az Alsó-Küküllô mentihez. Érdemes lenne ünnepi alkalmakra ezt a régi, eredeti ruhát visszaállítani, mely jellegzetes, s nagyon hasonlít a többi Felsô-Maros mentén viselt, hajdani székely ruhákhoz.

 

Asztalos Enikô  – népújság –

A szerző szászrégen.ro

Egy akinek nem tetszik a jelenlegi helyzet.

Hozzászólások lezárva

Az oldal tetejére