Több nemzedéket és kultúrát fogadott „szárnyai alá” szombaton a gernyeszegi Teleki- kastély. A nagyközönség elôtt negyedszerre megnyíló grófi hajlék minden korosztály számára kínált valami emlékezeteset, az évszázados fák alatt szaladgáló, a kastély udvarán társasjátékozó, kézmûveskedô gyerekek, a letûnt korok hangulatát egy pohár sör mellett ízlelgetô fiatalok és a patinás termekben személyes emlékeket visszajátszó idôsebb korosztály is fénnyel telítôdött, megpihent ezen a napon. Ami pedig az etnikai sokszínûséget illeti, bár a rendezvény megnyitójának kizárólag magyar közönsége volt, a késôbbiekben román látogatókkal és angol vendéggel is találkoztunk.
A Gernyeszegi Teleki Kastély Egyesület a 65 éve bekövetkezett államosítás felidézésére összpontosított a minden eddiginél gazdagabb rendezvény szervezésekor. A kastélynap elsô mozzanata – talán jelzésértékûen – a 17 éves Ferencz András Közép-erdélyi kastélyok. Válaszúttól Marosvécsig címû fotókiállításának megnyitója volt. Ezt megelôzôen Kálmán Attila történész, majd gróf Teleki Kálmán, a kastély tulajdonosa köszöntötte az egybegyûlteket.
– Egy kastély életében fontos, ha belakják, ha élet van benne, ebben pedig a családnak van fontos szerepe. A gernyeszegi Teleki család visszatért, és próbálja széppé tenni, visszaadni a kastélyt a közösségnek – mondta a történész. Gróf Teleki Kálmán a pillanat fontosságára hívta fel a figyelmet, és hangsúlyozta, a család önerôbôl nem tudja megmenteni a kastélyt, ahhoz mindenkinek a munkájára szükség van.
– Tíz-tizenöt éve kezdôdött el a kastélyok megmentése. Ez egy lassú folyamat, rengeteg önkéntesen, szeretetbôl végzett munka tartozik hozzá. A kastélyokat csak a szeretet mentheti meg – tette hozzá a történész. A nagy felbontású fényképeket sajátos panoramikus képfeldolgozással alakító bolyais diák alkotásait Plájás István a fotómûvész szemével láttatta.
– Meglepô, hogy egy tizenhét éves fiatal ilyen kiállítást tud összehozni, és az is, hogy nem csúcstechnológiával, hanem kézi munkával dolgozik. Amikor két szögbôl fotózunk, a vonalak sohasem találkoznak. Ferencz András ezt is megoldotta, lehetetlen megtalálni, hogy hol ragasztotta össze a lefotózott darabokat. De még ennél is dícséretesebb a témaválasztás, az a hagyaték, amire igyekszik felhívni az emberek figyelmét.
Ferencz András kiállítása mellett, a szomszédos teremben az erdélyi fônemesség 1949 utáni életét megörökítô tárlat várta a látogatókat. A kiállítás többek között arra is választ adott, hogy a vagyonukból kiforgatott földbirtokosok milyen „kenyérkeresô” foglalkozásokat végeztek Marosvásárhelyen, név szerint megnevezve az asztalosokat, ácsokat, bolti eladókat, cipôtalpalókat, egér- és patkányirtókat, állatgondozókat és még számtalan, betûrendbe szedett szakma nemesi származású mûvelôit.
A kora délutánt a gyereknép számára többállomásos kalandjáték tette izgalmassá. Korhû öltözetben várták a hajdani „kastélylakók”, hogy a kis játékosok megtalálják ôket a termekben vagy a kertben, és a feladatok teljesítése – labdadobálás, kirakós, várépítés, találós kérdés – után kiérdemeljék az udvarhölgyi, udvarmesteri címet.
– 1949. március 2-án este 8 órakor indult be a gépezet. Egyidôben hajtották végre a listán szereplô családoknál, azért, hogy azok ne tudják egymást értesíteni, és ne legyen mód a menekülésre. Maros megyében 90 birtokot és 154 családot érintett az államosítás. Egy alkalommal az egyik szolgát is felpakolták a teherautóra, mert azt hitték, hogy családtag, ez az ügy késôbb tisztázódott. Az elkobzott javakra a Nemzeti Múzeum, illetve az Akadémia tartott igényt, a bútorok egy része helyi vállalatokhoz és iskolákhoz került. A javakról készült leltárok sok esetben nem találtak, a vagyontárgyak eltûnését nem lehetett nyomon követni – hangsúlyozta a történész.
Az államosítás elôtti éveket az idôsebbektôl hallott történetekbôl elevenítette fel a Teleki család leszármazottja, akit, 1947-es születésû lévén, nem kötnek személyes emlékek ahhoz az idôszakhoz.
– A szüleim itt éltek, a kastélyban. Apám mintagazdaságot vezetett. 1944-ben, amikor a front közeledett, Pomázig menekültek. Budapest mellett vészelték át a háborút. Azután apám, aki nagyon kötôdött Erdélyhez, a hazatérés mellett döntött. Üres kastély fogadta a szüleimet, egy kicsit a németek, keményebben a falu hordott szét mindent, ami pedig megmaradt, azt a szovjet csapatok tüntették el. 1945-tôl újra itt lakott a családunk, de a testvéreim Vásárhelyen tanultak, így ôk nem élték át azt a súlyos, márciusi éjszakát.
A Teleki család leszármazottja azt is elmesélte, hogy édesapja hogyan szerezte vissza az eltulajdonított bútorokat a falubeliektôl. Megbízható emberektôl derítette ki, hogy kinél vannak a javak, szekérrel ment el a szóban forgó házakhoz, aztán igen diplomatikus módon vette vissza tulajdonát, mondván, „jaj, Pista, hogy örülök, hogy azt az asztalt nekem megtartottad.” Az államosítás során azonban mindent lefoglaltak a párt emberei.
– Tizenhét éves koromig soha nem utazhattam a szüleimmel – ezt érzékelte leginkább az életet ellehetetlenítô tiltásokból az egykori gyermek, aki a milícián való kötelezô „jelenéseket” viszont egészen viccesnek találta, ott ugyanis „vidám társadalmi élet zajlott” akkoriban.
Gróf Teleki Kálmán apja többek között a rókatelep kocsisaként biztosította családja megélhetését, édesanyja nyelvórákat adott. Ami a tanulási lehetôségeket illeti, bátyja fémipari líceumot végzett, 1952-ben „normális körülmények között” érettségizett, Böske nôvére 14 éves korától dolgozott, így esti tagozaton végezte a középiskolát, Juliánna nôvérét pedig 11. osztályban eltávolították az iskolából. Kálmán hét osztályt járt Vásárhelyen, és mivel itt nem volt lehetôsége továbbtanulni, Vajda-hunyadon végezte a középiskolát. A kiszolgáltatottság korának legsötétebb pillanata számára 1957-ben, egyik nôvére letartóztatásakor következett be.
– Gondolt-e a család a kivándorlásra? – tette fel az egyik alapkérdést Kozma Attila.
– Ez nálunk folyamatosan téma volt. A szüleim úgy gondolták, hogy itt mindig is hátrányos helyzetben lesznek, innen meg kell próbálni elmenni – mondta gróf Teleki Kálmán, aki 1982-ben telepedett ki Belgiumba, 11 évvel azután, hogy nôvére Németországba ment férjhez.
– Amerikában csak a pénz számított, a létért kellett küzdeni – mondta a gróf, akinek nagyanyja az „új világban” felszolgálóként kapott rövid ideig munkát, és egy átalakított tyúkólban lakhatott. Kálnoky Tibor Nyugat-Európában nôtt fel, 1987-ben járt elôször Erdélyben.
– Jöttünk, hogy lássuk a köveket, a régi helyeket, de közben találkoztunk az emberekkel is, akik nagyon kedvesek voltak. A lényeg még itt volt.
A múltidézés végén Kozma Attila beszélgetôtársai jövôképérôl érdeklôdött.
– Én nem nézem, hogy mi történt, és azt sem, hogy most mi van. Én nem látom a romokat, hanem csak azt, hogy mindabból, ami itt van, mit lehetne csinálni – utalt erdélyi terveire gróf Kálnoky Tibor. A Teleki család leszármazottja így összegzett az elkövetkezôket illetôen:
– Nincs jövôképem, a jelennek élek. Mindennap próbálok tenni valamit, kis lépésekben igyekszem elôre haladni, és örülök, ha ez sikerül. Nem szabad belegondolni a nagy dolgokba, mert csodát nem tehetek.
Nagy Székely Ildikó – népújság –
