Navigáció: Kezdőlap / Egyéb / A bicska becsülete

A bicska becsülete

A kést, mint vágószerszámot már az ókorban ismerték, ám nem volt akkora kultusza egyetlen nemzet történetében sem, mint későbbi utódjának, a bicskának, Magyarhonban. A Kárpát-medencébe a törökök hozták be, mintegy háromszáz esztendővel ezelőtt. Maga a szó is török eredetű. Volt idő, amikor minden magyar férfi életében szinte a kultikus tárgyakkal vetekedett. Nem is számított magyar embernek, akinek nem volt a zsebében, a tarisznyájában vagy a csizmaszárban bicska. Minél mívesebb volt, annál inkább bizonyította gazdája társadalmi hovatartozását.
A Kárpát-medencén belül voltak vidékek, települések, melyeket eme férfivirtushoz kötődő vágószerszámról emlegettek. Sőt rajtuk is maradt évtizedekig, évszázadokig. Ha nem emlegetnék bicskás népként a székelyeket, tán meg is sértődnének. Odébb, a mai Magyarország területén Koppány, a somogyi nagyúr ivadékait, az Őr-vidék magyar legényeit, a hortobágyiakat mind-mind a kacor virtusos használata jellemezte. Még szűkebb pátriánkban, az Érmelléken is akadtak olyan települések, amelyekről máig se mosta le az eső ezt a „vendégmarasztaló” jelzőt. Ám a szalacsiak – mert róluk szól a fáma – még ma is büszkén viselik e megtisztelő billogot.
A magyar bicska kultúrtörténete
Török származása ellenére az évszázadok folyamán a bicskakészítés magyar sajátosságot öltött. A mester és megrendelői közösen alakították ki és tették jól használhatóvá, szemet gyönyörködtetővé eme ősi, mindenre alkalmas vágóeszközöket. A nemzeti sajátosságokhoz és követelményekhez alkalmazkodva eredetibbnél eredetibb formák és díszítő motívumok kerültek a nyelére. A 19. század végére kialakultak a ma is alkalmazott formák, vonalak. Még ha a bicskakészítés nem is kifejezetten magyar specialitás, tájegységtől, ízléstől függően igen változatos forma- és díszítésvilágot mutatnak, amelyek már magyar sajátosságnak nevezhetők. Tehát a magyar bicska attól lett magyar, hogy néprajzi jelleget öltött.

Így értelemszerűen csakis természetes anyagokat találunk rajtuk, leginkább fát, szarvasagancsot, szarut. Bár sokan csodálkoznak, ha egzotikus matériákat is látnak egy-egy mai bicskán, dehát a késkészítő szakma is évszázadok óta használja a messzi tájak különleges anyagait: ébenfát, mahagónit vagy gyöngyházat, kagylót, elefántcsontot. Ezek persze drágábbak és mívesebbek, és csak a státusszimbólumnak adóznak vele. Ám a magyar hagyományoknak megfelelően a szürkemarha tülkéből fekete, szürke, fehér, de akár zöldes árnyalatú markolatok is készülhetnek. A két legjellegzetesebb díszítő motívum a nap és a kakas, ezeket aprólékos munkával készítik-illesztik a fa- vagy szaruelemekbe. Általában minden bicskakészítő mesternél válogatni lehet az acél vagy a rozsdamentes, saját kovácsolású penge között, de a magyar bicskakultúrában az utóbbi az igazi.
„Békanyúzó”
Valamikor az Alföldön a csikósok, juhászok maguk készítették a bicskát, hisz anélkül nem volt élet a pusztában. És nem afféle rugós drága jószágot, csak amolyan fanyelű, mindenre használatosat. Nem csak evésre szolgált az. Nyársvágásra, kisebb javításokra, nyúzásra, és minden olyan tevékenységre, amelyre a pusztai ember rá volt kényszerülve elzártságának következtében. Még önvédelemre is szolgált.

Némelyik csak amolyan törött késpengéből készült, de így is megfelelt a szalonnázás rituáléjának, vagy a birkanyúzás műveletének, ha kellett valami a száraz tarhonya mellé. Bár az alföldi kacorok csak amolyan „békanyúzók” voltak, mégis jól betöltötték rendeltetésüket. Mondhatni, a pusztai magyar ember bicskájának köszönhetően élte túl a századokat.

Tehát a bicska, mint olyan, nagyon is összefügg a teljes magyar paraszti kultúra jó néhány szeletével. Példának okáért a magyar étkezési kultúrában a bicska szerepe nem szorul magyarázatra. Minden férfi kizárólag a saját bicskájával evett, más evőeszközzel nem is esett jól a falat. De használata a kézművességhez is kapcsolódik, ugyanis a pásztorok mesterien használták, mi több, remekműveket alkottak segítségével. Még a furulyáikat is ezekkel faragták ki.
A bicskák fajtái
A maskara bicska széles hegye felé lecsapott pengéjű, erős markolatú bicska. Kiválóan alkalmas erőteljesebb munkavégzésre. Lovas emberek, íjászok szeretik leginkább. Tipikus magyar parasztbicska.

A náder bicska a nevét Náder Ignácz szegedi késkészítő mesterről kapta. Ez a díszes nyelű zsebkés ma is igen közkedvelt. A pengéje hasonlóan széles, mint a maskaráé. Jó fogású, szintén széles nyelű, végébe egy kisebb kacor pengét is szoktak tenni, így kiválóan alkalmas kecske- és birkakörmölésre is. Így ezt a változatot pásztorkésnek, juhászkésnek is hívják.

A szalonnázó bicskák hosszú egyenes keskeny nyelűek, egyenes pengéjűek, elsősorban étkezési célokra használják. Keskeny mivoltuk miatt erőteljesebb igénybevételre nem alkalmasak. De vannak még gráci, cakli, rác, arató és a mai elvárásoknak megfelelően több árkú, vágatú bicskák is, amelyek az evőeszközök és egyéb kellékek egész tárházát magukba foglalják. A túlélő cserkész kések is a bicskák egy továbbfejlesztett változatai, ám ezek legtöbb fajtáját már a modern kort szolgáló harci eszközöknek, mi több, „fehér fegyvereknek” minősítenek.
Apáról fiúra
A bicskának eszmei értéke is volt a családban. A fényesre kopott, kiszolgált eszközt úgy adta át apa a fiának, mint valami szent ereklyét. Ez általában akkor történt meg, amikor a család legidősebb tagja már úgysem tudta hasznát venni többé. De volt, hogy az apa a nagykorúvá vált fiúnak saját bicskát ajándékozott, mivel a férfiembert olyankor már megillette e nemes szerszám. Az Érmelléken egyes családoknál még ma is bevett szokás a bicska megöröklése. Persze a tartós és régi márkájú bicskákra értődik, nem afféle kommersz árura, amely akár a kenyérszelésbe is beletörhet. A fényes öreg jószágok még ma is jó szolgálatokat tudnak tenni a gazdaemberek kezében, hisz a szőlővégében „fröstökölő” idős gazdák még most is úgy tudják használni a jó öreg bicsakot, hogy az egyik kezükön végigrakják a szalonnát, a kenyeret, a lilahagymát és minden egyebet, ami az erőt biztosítja a hegyleve megcsapolására, és úgy fogyasztják étküket, hogy nem kell ahhoz egyéb teríték. És nem is kell azt ma sem tanulni. Benne van az a magyar ember zsigereiben.

Sütő Éva
www.reggeliujsag.ro

A szerző szászrégen.ro

Egy akinek nem tetszik a jelenlegi helyzet.

Szólj hozzá

E-mail címed nem közöljük nyilvánosan.A kötelező mezőket * jelöli *

*

Az oldal tetejére