Egymás kölcsönös üdvözlése íratlan szabály a hegyekben, a hegyi kultúra egyéni megnyilvánulása, mellyel túra közben üdvözöljük azokat az embereket, akik ugyanazt az ösvényt tapossák, mint mi. Aki első alkalommal túrázik a hegyekben, gyakran meglepetten kapja fel a fejét, amikor a szembe jövő, számára teljesen idegen turisták „Jó napot” (szlovákul Dobrý deň, lengyelül Dzień dobry) vagy „Hello” (szlovákul „Ahoj”, lengyelül „Cześć”) szavakkal köszönnek.
A turistautakon egymásnak történő köszönés már régóta a turista kultúra része, és nem csak a Tátrában. A Tátrában is mindkét oldalon, annak szlovák és lengyel részén is szokás egymásnak köszönni, és a szlovákul vagy lengyelül elhangzott köszönésre nem ritkán magyarul vagy oroszul érkezik válasz.
Az Alpokban a „grissgott”, a Pireneusokban a „bonjour” a megszokott köszönési forma. Ebben az esetben azonban lényegtelen a nyelv. A fontos az egymás felé megnyilvánuló azonos gesztus, amely mélyen beleivódott a hegyi emberek kultúrájába. De vajon mennyire mélyen? Külön kell választanunk azokat a turistákat, akik bakancsos turistaként ismerik ezeket a szokásokat, és azokat a vasárnapi turistákat, akik még a turistaút nehézségéhez szükséges lábbelivel sem rendelkeznek. Mélyedünk bele egy kicsit jobban ebbe a témába.
Számos elmélet létezik arról, hogy honnan ered a túrázás közben egymásnak történő köszönés szokása. Az egyik teória szerint a köszönés hagyománya azoktól az emberektől származik, akik annak idején elsőként merészkedtek be a hatalmas hegyek világába.
A történelmi időkben, amikor az első emberek elindultak a hegyekbe, tisztában voltak az általuk választott tevékenység során felmerülő nehézségekkel. Ma már a jelzett turistautakon, különösen a nyári szezonban és a menedékházakig vezető túrákon nem kell ilyen nehézségekkel számolni.
Napjainkban a hegyi túrázás nagyon népszerű tevékenység, majdnem annyira, mint a fitness klubok, vagy az egészséges életmód, és bizonyos értelemben ezek a fogalmak össze is kapcsolódnak. Ezek a tevékenységek hozzásegítik az embereket ahhoz, hogy a mindennapi élet nehézségei után visszanyerjék lelki egyensúlyukat.
Az újabb elmélet szerint a turistautakon egymás üdvözlése az egymás iránt érzett tisztelet, elismerés megnyilvánulása, annak a másik embernek a megtisztelése, aki ugyanolyan indíttatásból indul a hegyekbe, mint mi magunk.
Egy másik elmélet szerint a turistautakon egymás üdvözlése abból a szokásból ered, hogy egymásra figyelve megállapítsuk, hogy a szemben jövővel minden rendben van-e. Például ha a szemben jövő kimerült, szenved, görcsöl, láthatóan rossz általános állapotban van, nem reagál az üdvözlésünkre, vagy pedig olyan módon reagál, hogy abból nyilvánvaló számunkra, hogy valami nincs rendben.
E szerint az elmélet szerint a kölcsönös üdvözlés tehát aggodalmunk egyfajta kifejezése az iránt a személy iránt, akivel a turistaúton találkozunk.
Egy harmadik elmélet szerint viszont a köszönéskor kimondott szavakat úgy kell értelmezni, mint egyfajta jókívánságot. Aki a hegyekbe indul, annak nincs garancia arra, hogy szerencsésen és biztonságban vissza is érkezik onnan. A köszönéssel tehát azt kívánjuk a szemben jövőnek, hogy hozzánk hasonlóan legyen egy jó napja. Jó, mégpedig olyan jó, hogy biztonságban végig tudja csinálni a túrát.
Mennyi az igazság ezekben az elméletekben? Teljes bizonyossággal egyik teóriát sem tekinthetjük ennek a napjainkban mindennapossá vált szokás forrásának. Lehet, hogy ezek közül valamelyikből erednek a gyökerei, de az is lehet, hogy másból.
A velünk azonos korú embereket többnyire „hello” (ahoj / cześć) köszöntéssel üdvözöljük. A láthatóan tőlünk idősebb túrázókat a kicsit hivatalosabb „jó napot” (dobrý deň / dzień dobry) szavakkal köszöntjük.
Azokat a turistákat, akik jól láthatóan velünk azonos célból túráznak a hegyek között, velünk egyenrangú félként (ahogy mondani szokás, a hegyekben mindenki 18 éves), életkortól függetlenül „hello”-val szokás köszönteni.
Azok, akik inkább a régi, hagyományos köszöntést részesítik előnyben, „Isten áldja” (szczęść Boże) szavakkal köszöntik a szembe jövőket. Megint mások nem szólnak semmit.
Napjainkban, amikor a turisták egymástól eltérő okok miatt indulnak a hegyekbe, különösen a hegyek alsóbb régióiban túrázók csodálkozva tapasztalják, hogy egy szembe jövő vadidegen ember köszön nekik. Talán azoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy minél messzebb vagyunk a főszezontól, annál udvariasabbak a turistautakon járó emberek. Télen aztán leginkább csak olyanok indulnak a hegyekbe, akik nem egy nagy parkban történő kirándulásnak élik meg a kirándulást, hanem azért túráznak, mert ez a szenvedélyük. A szenvedélyünk gyakorlása közben tudatosan kimondott üdvözlő szavak pedig az empátia kifejezései azok felé, akiknek ugyanaz a szenvedélyük, mint nekik maguknak.
Aki végigolvasta a bejegyzést, annak ajánlom figyelmébe az alábbi, lengyel nyelvű kisfilmet, ami szintén a túra közben egymás üdvözlésének szokásáról szól. A jó hangulatú film nem feltétlenül csak azoknak lehet érdekes, akik értik a lengyel nyelvet, ajánlom minden, a tátrai túrázást szenvedélyének tekintő turista figyelmébe. Hogy mi lehet a film tanulsága? Nos, erről az egyik lengyel fórumon az alábbiakat írta valaki:
„A film a magashegyi turistautakat járó túrázókkal folytatott beszélgetéseket mutat be. Azokról az elvekről és szabályokról beszélnek, amelyeket túra közben véleményük szerint be kell tartani. Ezek sokszor eltérnek a mindennapi életben használt udvariassági szabályoktól, és ez így van rendjén. Anélkül, hogy bárki is kötelezőnek érezné saját magával kapcsolatban, néhány szubjektív szabály a hegyekben arról, amiről nincsenek szabályok:
– Idegeneknek „hello”-val köszönünk.
– Ez a köszönési forma elfogadott az idősebbekkel szemben is.
– Nem feltétlenül a férfinak kell először köszönnie, ha egy nővel találkozik.
– Azoknak illik először köszönni, akik lefelé tartanak a hegyről.
– Nem köszönünk „hello”-val az irántunk láthatóan közömbös személyeknek.
– A nehéz terep korlátozhatja az üdvözlést.”
Forrás: http://portaltatrzanski.com, http://forum.gazeta.pl
