Navigáció: Kezdőlap / Egyéb / Amikor egy román méltatja Magyarországot…

Amikor egy román méltatja Magyarországot…

…És az a legnagyobb átverés, ha a mai Romániát Magyarországgal és Lengyelországgal egy lapon emlegetjük: nem, a magyarok és a lengyelek nem kilépni akarnak az Unióból, hanem bizonyos elveket és értékeket akarnak átszabni – lehet ezzel egyetérteni, vagy sem, de ők már évszázadok óta Európában vannak, és ott is fognak maradni…

Sabin Gherman: Utcára kell vonulni, amikor a történelem az utcasarkon strichel

Már nem sok mindent lehet mondani: rátették a kezüket az intézményekre és számításaik szerint az utca nem helyettesítheti az intézmények tekintélyét. És nemcsak Dragnea és kiskirályokból álló klikkjének tisztára mosása a tét – ez csak a kezdet volt; most egy veszélyes, XIX. századra jellemző geopolitikai játék kezdődött.

Igen, romantikusnak tűnik azt hinni még, hogy az utcára vonuló nép, amennyi még lesz, képes valamit változtatni; és mégis, ez tűnik az egyetlen mentőövnek. A pészédések (PSD = Szociáldemokrata Párt – a szerk.) már nem hiszik, hogy Romániának az Európai Unió és a NATO az egyedüli opciók. A tolvajok és ostobák mindenféle manőverekkel meggyőzték magukat, hogy a demokrácia jelentős mutációkat szenved el, hogy a szabadságok csak szeszélyek és nem a világ vége, ha ők a törvények felett maradnak.

Ma nagyjából így néz ki a történelem, ha hozzászámítjuk még a párt körüli csipegetők gondos kiválogatását is: analfabéták, bármiféle képesítés nélküli ledér hölgyek, bűnözők. Példákat is akarnak, a legutóbbiakat? A Nemzetgazdasági Minisztériumot egy rajtakapott, bilincsbe vert és fogdába kísért volt kukoricatolvaj vezeti.

A Romarm ezredeseit és tábornokait két PSD-s cicababára cserélték, akiket a hajdani kukoricatolvaj rakott oda. Az Oktatási Minisztérium újra annak a hölgynek a papucsa alá került, aki elszakította az iskolát a munka piacától. Több száz oldalba telne mindet felsorolni… A semmirekellőséget Tudorel Toader mossa tisztára és csinosítja, aki (meggyőződésből vagy zsarolásra?) szintén bekapcsolódott a körtáncba.

Két kérdés merül fel itt:

Egy: mit teszünk?

Megszökünk, amíg még megtehetjük, vagy itt maradunk és megküzdünk velük?
Senki sem vetheti senki szemére, ha távozik Romániából; végső soron gyermekünk sorsa a legfontosabb, értük harcolunk minden nap. És ha maradunk, akkor mit teszünk?

Konkrétan: „Eljön az idő, amikor a saját kezedbe kell venned a sorsod; szarvánál fogva kell megragadnod a bikát – még mielőtt agyontaposta a patáival. Független igazságszolgáltatást akartok? Akkor menjetek ki az utcákra” – mondta a 102 éves filozófus, Mihai Şora.

És: „A polgári engedetlenség egy személy azon döntése, hogy nem tartja tiszteletben vagy nem veti alá magát az általa igazságtalannak tartott törvényeknek” – egy câmpinai középiskolás diáklány dolgozatából. Konkrétan, definícióként: az adók és járulékok befizetésének megtagadása, ülősztrájk, a közlekedési útvonalak lezárása (fontos katonai, gazdasági és más hasonló létesítmények közelében), bizonyos közterek vagy közintézmények (repülőterek és más hasonlók) elfoglalása, a közigazgatási intézmények által szervezett események megzavarása, a közigazgatási utasítások végre nem hajtása, az intézmények és a közigazgatás semmibe vétele és mások létrehozása helyettük – szemernyi erőszak nélkül.

És nemcsak este kell utcákra vonulni, amikor az intézmények őrszemélyzete hallgat meg téged – muszáj nappal, hogy a párttisztviselők lássák a menetoszlopokat, a szenátor elvtárs is lássa, mindnyájan érezzék, hogy nagy baj van.

Ha a hazádat véded, akkor azt nem a munkaidő, vagy a gyermek délutáni foglalkozása után teszed;
akkor ott maradsz a kormánymegbízotti hivatal és a pártszékházak előtt és elmondod, amit el kell mondanod, muszáj! Erőszak nélkül, de fülsiketítő módon és hajthatatlanul! Ezek mellé kellene beállniuk a multiknak és a bankoknak: képzeljék el ezeknek a munkaadóknak az összefogását, akik bejelentenék, hogy egyszerűen távoznak Romániából a törvényi túlkapások és a PSD zaklatásai miatt.

Hiába adnak ki nyilatkozatokat, melyekben „aggodalmukat” vagy a „meglepődésüket” fejezik ki, miközben pénzük elárasztja az őket gyalázó tévék reklámidejét.

Kettő: miféle országunk lesz, ha ezek maradnak hatalmon?

Ha az intézmények nem lépnek közbe és nem alkalmazzák a törvényt, akkor szivaccsal törölnek el mindent, amit a 2007-es csatlakozással nyertünk. Hol alkalmazzák a törvényt? Nos, próbáljanak létrehozni egy pártot és mondják azt, hogy ennek céljai a bűnözők kijuttatása a börtönből, a korruptak megvédése, a Velencei Bizottság elveinek megsértése, az analfabéták hatalomba juttatása és sok más hasonló.

Sohasem jegyeznének be Romániában egy ilyen pártot – tehát akkor miért ne lehetne törvényen kívül helyezni a PSD-s elvtársakat, akik pontosan ezt teszik? Miféle ország? Mely lekerült bármilyen euro-atlanti pályáról, de integrálódik az orosz–török zúzdába, pontosan úgy, mint másfél évszázaddal ezelőtt. Mi csak néhány tévében elhangzott mondatot tudunk Erdoğanról, de jó lenne, ha egyebeket is számításba vennénk: befolyása kiterjesztését a Balkánra, például. Hány olyan falu van még Albániában, melyek egy része teljes egészében ortodox, ahol még nem épített mecsetet a török kormány?

Ugyanígy számításba kell venni a boszniai török befolyást. Hol vagyunk mi? Egyelőre a teleormani Dăncilát küldjük Sztambulba és csodálattal ízlelgetjük Erdoğan autokráciáját, miközben Dugin ortodox közös terével, nacionalizmusokkal és szuverenizmusokkal kábítjuk a népet. Most ellentmondásnak tűnik, de egy 50-50 százalékos orosz–török befolyási megállapodás azonnal lehetségessé válna, ha a NATO prioritásai a Fekete-tengerről a Távol-Keletre helyeződnének át, mondjuk. És azt hiszik, hogy az egész ország elfogadja majd az irányváltást?

Van Erdélyben egy mondás:

„A geopolitika juttatott bennünket a szarba, a geopolitika juttasson is ki belőle!”

Erről most ennyit, de a moldvaiak is hasonlóan fognak gondolkodni. Tudom, rondán hangzik, annyira rondán, hogy az ember szívesen agyonlőné a zongoristát – de az emberek – végül – foggal-körömmel kapaszkodnak majd az európai térségbe, akármennyire is tökéletlen az.

Ez a nép nem olvasott túl sok szórólapot az európai intézményekről, de gyorsan megtanuljuk, amikor Skype-on beszélünk a gyermekeinkkel. Vagy ha figyelünk, és olyan öregeket látunk a repülőtereken, akik egész életükben nem tették ki a lábukat a falujukból, de most Madridba, vagy Rómába, vagy Párizsba, vagy Londonba szóló jegyeket tartanak, bizonytalanul, a kezükben – látjuk őket? Olyanok, mint amilyenek mi is leszünk évek múlva. És az a legnagyobb átverés, ha a mai Romániát Magyarországgal és Lengyelországgal egy lapon emlegetjük: nem, a magyarok és a lengyelek nem kilépni akarnak az Unióból, hanem bizonyos elveket és értékeket akarnak átszabni – lehet ezzel egyetérteni, vagy sem, de ők már évszázadok óta Európában vannak, és ott is fognak maradni.

Majd egy-két évtized múlva meglátjuk, hogy Magyarország és Lengyelország lázadása egy közös közép-európai térséghez vezet-e majd.

Mitteleuropa mindig is álom volt, Friedrich Naumanntól Aurel C. Popovici-ig. Nálunk másról van szó: a bukaresti hatalomnak egyszerűen nincs benne a DNS-ében bizonyos szabályok és értékek betartása, és ha megnézzük a történelmünket, az európaiassági pillanataink kivételek voltak, akár tetszik, akár nem. A mieink még mindig azt hiszik, bukott diáki naivitásukban, hogy csakis a földrajz diktál, mint ahogy a kaftános bojárok is azt hitték, hogy már azért európaiak, mert kanáliszionról beszélnek.

A történelem bitangjai… Nagyjából itt tartunk most, a torkunkra szorított kés élén: elfáradt lakosság, lefejezett intézmények, totális ostrom, elszigeteltség.

Mi következik, sebtében összefoglalva? Visszatérés az erőpozíciókba, nyomásgyakorlás az igazságszolgáltatással és a még szabad sajtóval szemben; számítsuk még ide a kísérletet, hogy erőszakos cselekményeket provokáljanak ki – ez lesz majd a fő érv a tüntetések betiltásához és a csendőrség azok ellen uszításához, akik még ki mernek menni az utcákra. Plusz az újságírók, a bírók és az „igazságszolgáltatásuk” elé állított ügyészek – pontosan úgy, mint Törökországban, pontosan úgy, mint Oroszországban. Még egy kicsi – és utcára kell vonulni, muszáj!

Sabin Gherman

Főtér, newsweek

A szerző szászrégen.ro

Egy akinek nem tetszik a jelenlegi helyzet.

Szólj hozzá

E-mail címed nem közöljük nyilvánosan.A kötelező mezőket * jelöli *

*

Az oldal tetejére