Navigáció: Kezdőlap / Egyéb / Vadmagyar vagyok?

Vadmagyar vagyok?

…Vadmagyar vagyok? Azt mondjátok, hogy ez most nem dívik, ez most szégyen? Nem baj. Én inkább maradok magyar, s régimódi. És vad, mert megvadítottak, mert ebben a világban kötelesség immár vadmagyarnak lenni!
Langyosan, néha bólogatva, s tétlenül ácsingózva, megalkudva nem lehet védekezni! Csak felemelt fejjel, készen a harcra, s ha kell harcolva is… Különben írmagunk sem marad…

Ezelőtt nyolc évvel hazaköltöztem a szülővárosomba, és elkezdtem élni. De nem csak élni kezdtem, hanem látva a helyzetet, harcolni is. Az anyanyelvünkért, a hazánkért, Erdélyért, a kultúránkért, az örökségünkért, a jogainkért.

Megmosolyogtak, és legyintettek: „Ugyan már, azt hiszed lehet valamit tenni?” De nem adtam fel. Fákat öleltünk, kitöltött papírokat nyújtottunk be a Kultúrpalota elnevezése ellen, és azért írom többes számban, mert egy idő után kezdtek csatlakozni hozzám emberek, akik még reménykedtek. 2013 őszén kitört a banis ügy, ami megmozgatta az embereket, de nem csak az otthon élőket, hanem szerte a világban szétszóródottakat is.

Emlékszem az üzenetekre, s elszorul a torkom, mikor most felidézem s leírok párat. „Szeretettel, Mariska néni és János bácsi a Hargitáról” vagy „Kitartást! Kérem ne adják fel! XY Ausztráliából”, „Kisfiúnk/kislányunk a perselyét törte fel, hogy a banikat az ügynek felajánlja”. És még sok, rengeteg reményszikra szállt felénk, könnyes szemmel öleltek át, mikor személyesen találkoztunk, reménykedtünk, és úgy éreztük eljött az az idő, amikor valóban az igazság fog győzni, mert sokan akarjuk, sokan teszünk érte.

Aztán az eufória elszállt, és lerántottak a földre bennünket a tények. Az emberek zöme nem akart tovább bármit is tenni az ügyünkben, sőt elkezdtek támadni bennünket, hogy mit akarunk, még egy fekete márciust? Miért ugrálunk, miért nem jó minden ahogy van, miért kell kötekedni? Nem értették, hogy az nem kötekedés, ha az anyanyelvünket nem hagyjuk, ha védjük az örökségünk, nem értették, hogy saját magunkat védjük ezzel, az unokáinknak tartjuk meg, amit őseinktől kaptunk. S aki értette, az nem akarta a harcot, az félt, féltette a munkáját, családját, egzisztenciáját.

Mi tagadás, most már azt mondom, jogosan. Akik maradtunk s harcoltunk tovább, kevésnek bizonyultunk. Azok, akik érdekképviseletnek nevezték, s nevezik mai napig magukat, előbb elkezdték a saját malmukra hajtani az ügy által megmozgatott vizet, majd soraikba akarták igazítani az egész esemény által népszerűvé vált embereket. A magam nevében beszélek. Nem sikerült nekik, nem álltam be a sorba. Ezért ellehetetlenítettek, elkezdtek csúnya dolgokat terjeszteni rólam, elveszítettem a munkám, majd másikra esélyt sem kaptam. Eljöttem ismét a szeretett hazámból, és igen, elűzöttnek érzem magam, mert elűztek.

Itt kinn, ahol jelenleg élünk, figyeljük az otthoni eseményeket, és készülünk a hazatérésre. De az otthoni hírek nem jók. Az otthoni hírek fájnak. Mind jobban. Semmi nem elég a hatalomnak, mindent el akar tőlünk venni, az utolsó morzsáig, nem csupán a javaink kellenek nekik, nem csupán a szellemi értékeink, már a hőseinket is rabolják, már a lelkünket is tépik ki, s szaggatják! Egészen egyszerűen besétálnak a hőseink nyughelyét rejtő temetőnkbe, és birtokba veszik, hazugsággal, történelmet meghamisítva, hangos melldöngetéssel.

Eközben az érdekképviselet, akik ott vannak, s védeniük kellene a jogainkat, hallgat. Hogy ne mondjam, lapít és sunnyog. Annyira vérforraló ez az egész, úgy összességében, ahogy van, hogy azt csak érezni lehet, szavakkal leírni nem. Mint írtam, hazakészülünk. De vajon lesz-e még hazánk? Lesz-e még örökségünk? Vajon mit tudunk tenni még, hogy megmaradjanak a jogaink, hogy megmaradjon a hazánk? Mit tudunk tenni egy olyan országban, ahol bűnözők vannak hatalmon, ahol a jóakaratú és tanult emberek nincsenek szívesen látva, ahonnan az orvos, a mérnök, a tanár, nővér, és az egyszerű munkás is elmenekül, mit lehet tenni még olyan magyarok között, akik szerint a helyesírás nem fontos, akik szerint nem számít az anyanyelv, akik szerint hallgatni s tűrni kell?

Vajon egyszerűbb lesz becsukni a házunk ajtaját, s rálegyinteni az egészre, hogy nem a mi dolgunk, intézze aki akarja? Vajon tudnánk úgy tovább élni, nyugalomban, ha hagyjuk a tolvaj bandát garázdálkodni? Azt hiszem nem. Mert az bűn lenne. Éppen ezért tennünk kell. Haza kell menjen, aki csak tenni tud és akar az ügyünkért, és össze kell fogni, el kell kergetni a rablókat, s nem szabad engedni tovább garázdálkodni őket! Vadmagyar vagyok? Azt mondjátok, hogy ez most nem dívik, ez most szégyen? Nem baj. Én inkább maradok magyar, s régimódi. És vad, mert megvadítottak, mert ebben a világban kötelesség immár vadmagyarnak lenni!

Langyosan, néha bólogatva, s tétlenül ácsingózva, megalkudva nem lehet védekezni! Csak felemelt fejjel, készen a harcra, s ha kell harcolva is.

Különben írmagunk sem marad…

Lakó Péterfi Tünde – erdély ma

A szerző szászrégen.ro

Egy akinek nem tetszik a jelenlegi helyzet.

Szólj hozzá

E-mail címed nem közöljük nyilvánosan.A kötelező mezőket * jelöli *

*

Az oldal tetejére