Szászrégenben él a Kárpát-medence egyetlen vándorbot írója, Vajda Levente. Elmondása szerint nem az a fő cél, hogy ebből pótolja ki a kevéske betegnyugdíját, hanem az, hogy hagyjon valamit maga után a magyar nemzetnek.
Alkotásaival a nemzeti öntudat felélesztését szeretné elérni, azt, hogy az utánunk következő generációk is büszkék legyenek származásukra. A botokra gravírozott szövegek magukban hordozzák az alkotó világszemléletét, a magyar nép viharos századainak legfontosabb történéseit.
A kezdetek
Vajda Leventét már gyermekkorában foglalkoztatta – ahogyan ő mondja – az igazi történelem, így tanulta meg a rovásírást is Bíró Dónát néhai szászrégeni történelemtanártól. „1969-ben a tanár úr az órán kihívott felelni. Én az igazi történelmet kezdtem el mondani, mire kizavart a teremből. A folyosón megvártam, odajött hozzám, és azt mondta: Te kölyök, be akarsz engem záratni? Engem lecsuknak s téged visznek a javítóintézetbe. Ezután többé nem mehettem történelemórára, de a tanár úrral tartottuk a kapcsolatot, rovásírással leveleztünk”- mondta Vajda Levente. A levelek témája a kommunista diktatúra által felejtésre ítélt, „igazi” történelem volt.
Első felesége fel akarta jelenteni
Telt az idő, Vajda Levente elvégezte a szakiskolát, majd beiratkozott az esti tagozatra, hogy letegye az érettségi vizsgát. „Egy évvel a vizsga előtt megnősültem, így abbahagytam az iskolát. A cementgyárnál dolgoztam, kemény fizikai munkát, de a tanár úrral a kapcsolat nem szakadt meg. Vasárnaponként templomozás után összeültünk beszélgetni egy kávéra. Hétköznap továbbra is leveleztünk. Ezt nem nézte jó szemmel a feleségem, és bizony fel akart jelenteni. Fogtam a jegyzeteimet és elástam a kertben, hogy ne találja meg senki. Beadtam a válókeresetet. Ezt követően ismertem meg a második feleségemet. Életem legszebb tíz évét köszönhetem neki. Őt nem zavarta ez az időtöltésem, sőt még támogatott is” – fogalmazott a vándorbot író.
A vallásról, az anyanyelvről, a nemzetről…
Vajda Leventét 2005-ben hasnyálmirigyrákkal diagnosztizálták, betegnyugdíjazták. „Arra gondoltam, hogyha már munkával nem tudom segíteni a nemzetet, valamit tennem kell. Ekkor született az ötlet, hogy vándorbotokat írjak. Ősi motívumainkat használom, mint a székely címer, vagy az Árpád-sáv. Ezt sajnos sokan rossz színben tüntetik fel, pedig nem kellene. Elveszíti az értékét. A botokra rovásírással írom fel a szövegeket, székely kapukkal, motívumokkal díszítem. A fát én magam választom ki, három hónapig hagyom száradni, ezután meghántom, majd újból visszateszem száradni” – avatott be a mesterség részleteibe. A szövegeket ő maga találja ki: írt már Trianonról, az anyanyelvről, a vallásról, vagy éppen az aktuális politikai helyzetről gravírozott be néhány sort a fába.
A jövő nemzedékeire is gondol
A vándorbotok nagy részét Szovátára viszi, ott árulja, „szerencsére” sok sikerrel. „Olyanok vásárolják, akiknek fontos a nemzet, akik szeretik a régi mesterségeket, akik adnak valamit a magyar származásra” – magyarázta Vajda Levente, hozzátéve, hogy egy-egy botot 200 lejért ad el. Az alkotónak komoly tervei vannak a jövőre nézve: a gyerekeket szeretné megtanítani a vándorbot írás művészetére. „Nagyon fáj, amikor látom, hogy a magyar nemzet néhány tagjából nemzetáruló lesz, egy marék forintért képes eladni a becsületét. Ahelyett, hogy összefognának, ahányan vannak annyifelé húzzák a szekeret. Ennek nem lesz jó vége. Ezért kell a fiatalokat nevelni, tanítani. Ha az Isten is megsegít, akkor elindítjuk a vándorbot író iskolát, ahol az anyanyelv, a hagyományok, a kultúra, és a vallás védelmére tanítjuk majd a gyerekeket.”
Fancsali Attila
