Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
Középkori magyar harcosokról ír nemrég publikált régészeti cikkében a Forbes magazin online kiadása. Kristina Killgrove, a régészeti és antropológiai témájú írásokat jegyző szerző egy, az Acta Biologica Szegediensis című tudományos folyóiratban angolul megjelent tanulmányra építő cikkében a képzett íjászok honfoglalás kori magyar népességen belüli magas számarányáról értekezik. Egy magyar régészcsoport kutatásai nyomán ugyanis bebizonyosodott, hogy egy honfoglalás kori magyar temetőben íjász szerszámokkal eltemetett férfiak valóban gyakorlott harcosok voltak. Nagy szenzációt keltett, amikor magyar régészek az 1980-as években Sárrétudvari Hízóföld néven ismert határrétén egy 10. századra datálható temetőt tártak fel. A kutatók a helyszínen 263 emberi maradványra bukkantak, 58 sírban pedig – javarészt az íjászathoz köthető – fegyvereket: agancsból faragott íjlemezeket, nyílhegyeket és tegezeket találtak – olvasható a Forbes cikkében. Annak érdekében, hogy kiderüljön, valóban honfoglalás kori magyar harcosok fekszenek-e a sírokban, Tihanyi Balázs, a Szegedi Tudományegyetem doktorandusza kollégáival együtt megvizsgálta az állítólagos íjászok csontozatát. Mivel bizonyos fegyverek, például az íj használatához különleges technikára volt szükség, a kutatók feltételezték, hogy a fegyver folyamatos használatának a csontozaton is nyoma maradt. Az íj használatához számos izom igénybe vételére volt szükség, ugyanazon izmok folyamatos használata pedig bizonyos elváltozásokat eredményez a csontozaton. A szakemberek ezt nevezik aktivitás-indukálta csontváz-elváltozásoknak. A kutatók eredményeiket az Acta Biologica Szegediensis című tudományos folyóiratban közölték. Tihanyi és munkatársai nyolcvanegy – negyvenkilenc „íjászsírba”, valamint harminckét íjászkellékek nélkül eltemetett – személy maradványait vizsgáltak meg. Kiderült, hogy a bicepszizom kapcsolódási helyén mindkét csoport esetében megfigyelhetők elváltozások, ami azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy íjász volt-e az illető vagy sem, az alkarja felső részén lévő izmok meglehetősen fejlettek voltak. Ezek az elváltozások tehát olyan mozgásra utalnak, amelyet az a férfi népességen belül széles körben gyakoroltak. A kutatók hozzátették, hogy azt nem lehet tudni, pontosan milyen mozgássorról van szó.
Az „íjászcsontvázak” esetében a szakemberek a kulcscsont, az al- és felkarcsontok, valamint többek között a nagy mellizom, széles hátizom, valamint a deltaizom kapcsolódási pontjainál találtak a szokásosnál nagyobb mértékű izomaktivitásra utaló, az íjászattal szinte bizonyosan összefüggésbe hozható jeleket. Ez a jelenség még a temetőben talált gyerekek maradványai esetében is megfigyelhető, amiből a szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy egyfajta íjászkiképzés már gyermekkorban megkezdődött. Az íjászkellékekkel és az azok nélkül eltemetett férfiak maradványai közötti egyértelmű eltérések megmutatják, hogy a „régészeti és antropológiai információk hitelesítik egymást” – írták tanulmányukban a magyar régészek. „Az íjászok jól képzettek és izmosak voltak, és vélhetően rendszeresen komoly, az íjászattal kapcsolatba hozható testi tevékenységet fejtettek ki” – folytatták a szakértők. Bár a kutatók évtizedeken át feltételezték, hogy a sírokban elhelyezett íjászkellékek arra utalnak, hogy a sírban fekvő személyek gyakorlott íjászok voltak, Tihanyi és kollégái perdöntő bizonyítékkal szolgáltak arra nézve, hogy a feltételezés valóban helyesnek bizonyult.
Nivien Speith, a Bournemouth University régésze már más európai népek esetében is végzett aktivitás-indukálta csontváz-elváltozásokkal kapcsolatos vizsgálatokat, úgy véli, a magyar régészek remekül közelítettek meg egy olyan kérdést, amelynek analízise és értelmezése egyébiránt komoly nehézségekbe ütközik. Speith úgy véli, a kutatók a csontvázak és a régészeti leletek összehasonlításával egy remek, érdekes eredményeket hozó esettanulmányt tettek le az asztalra, amely kiválóan összehasonlítható az Európa más népeivel kapcsolatban végzett tanulmányokkal.
