Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
Egyrészt mi is érdemelhetné ki jobban ezt a megtiszteltetést, mint a magyar államunk megalapításának ünnepe, másrészt pedig ennek a jeles napnak van a legnagyobb identitásképző hatalma is. Október 23. számomra sosem volt igazán nemzeti ünnep – nem túl jól csengő név ez ahhoz a katasztrofális időszakhoz – sokkal inkább reménytelen antibolsevista népfelkelésünk emlékezete, amely természetesen a magyar történelem kiemelt időszaka, példamutatás a világ számára, melyre joggal lehetünk büszkék. Március 15-tel nekem mindig nehezebb volt azonosulni, hiszen itt még nem magáról a szabadságharcról beszélünk, hanem egy olyan eseménysorozat kezdetéről, melyet sokan sokféleképpen értelmeztek, s a vegyes háttérrel rendelkező szereplők más-más motivációval vettek benne részt. Utóbbi egyébként valamilyen szinten igaz október 23-ra is. Március 15-én ott volt Jókai, de kiszabadult Táncsics, október 23-án joggal vagyunk büszkék a pesti srácokra és a budai fiúkra, de a háttérben már szőtte a terveit Nagy Imre. Ezzel szemben augusztus 20-nak köszönhetjük, hogy a többi esemény egyáltalán megtörténhetett, a nemzet számára kollektíven sorsfordító időszakról beszélünk, nem beszélve az ünnep másik nagy jelentőségéről, a Szűz Mária-kultusz erősödéséről. A X. század tapasztalataiból helyes konzekvenciákat levonó Géza, majd fiának, Istvánnak a helytállása, kiváló politikai érzéke nélkül az várt volna ránk, mint megannyi korabeli sorstársunkra, akik nem egy esetben szegről-végről még rokon népek is voltak: oktalan és értelmetlen feloldódás a népek és a történelem viharaiban, egy epizódszerep a hosszú évezredek sodrásában.
Nem véletlen tán az sem, hogy Szent István ünnepe túlélte, pontosabban átvészelte a hányattatott magyar évszázadokat is. Olyan mélyen ivódott bele a magyar öntudatba, amelyet néhány különösen feszült, rövidebb időszaktól eltekintve még a Habsburgok sem vontak kétségbe – nem is akarták. Sőt, a dualizmus idején, 1891-ben – egyfajta megbékélési szándék gyanánt – Ferenc József munkaszüneti nappá nyilvánította augusztus 20-át. Az ünnep igazi, valódi virágkorát a két világháború közötti időszakban élte, 1938-ban Székesfehérváron törvénybe iktatták első királyunk emlékét és magát a nemzeti ünnepet is. Identitásképző erejét mutatja, hogy az államszocializmus idején sem tiltották be, hanem a magyarság iránt érzett mély gyűlölet miatt sokkal rosszabbat tettek vele: a népköztársaság, az „új kenyér”, a ránk erőszakolt szovjet alkotmány ünnepévé deformálták, amely megaláztatás százszor rosszabb volt a nyílt betiltásnál is. 2023-ban a magyar államiság több mint ezer éves. Ez alatt az időszak alatt – vagy akár ennek töredéke alatt – egykor dicső birodalmak foszlottak semmivé, népek, országok tűntek el nyom nélkül, akikre ma már csak az írásbeliség és a történetírás miatt emlékezünk – ha emlékezünk. Finoman szólva sem éljük Magyarország expanzív, erőteljes időszakát, épp ellenkezőleg. Egy testileg és lelkileg is megtört, fogyatkozó, gazdaságilag szétvert, önazonosságát egyre inkább elvesztő kis Közép-európai ország vagyunk, amely ráadásul egy olyan nagyobb egység része – Európa – amely szintén alkonyát éli. Ennélfogva semmi sem örök, hiába is vagyunk hajlamosak azt hinni abban az időszakban, amíg földi létünk tart. Attól, hogy több mint ezer éves magyar államiságról beszélünk, nincs kőbe vésve, hogy itt leszünk 200 év múlva is. Ráadásul a történelem zúgó kerekeinek forgása sokszor még csak nem is rajtunk múlik. Ami viszont igen, hogy egyrészt büszkék legyünk arra, hogy egyáltalán még létezünk, másrészről tegyünk meg mindent, hogy ez így is maradjon, ne csússzon ki a lábunk alól a talaj, bármennyire is sokan akarják ezt elérni. Erre a helytállásra pedig a tóth gabik meg kis grófók korában nagyobb szükség van, mint valaha.
Ábrahám Barnabás
