A hajdani Szászrégen képe hasonló volt a többi középkori erdélyi városéhoz. Utcái keskenyek, kanyargósak, kövezetlenek, csatornázatlanok és piszkosak voltak. A házakból a szemetet az utcákra dobták ki. Ez gyakran járványos betegségek terjesztője lett. Az utcákon szabadon járkattak a háziállatok és szárnyasok. Ott forgolódtak a kereskedők is, akik hangosan dicsérték áruikat; hogy odavonzzák a vevőket. Az utcáin nyíló műhelyekben kézművesek dolgoztak, s közben el-elbeszélgettek vagy tréfálkoztak a járókelőkkel. Szép, tágas főterét elhagyva, a mellékutcákba jutva, feltűnik, hogy a házak mind egyszerűbbek. Epületanyaguk sem kő már, tégla is alig. Több a faépítmény meg a vályogház. Mivel a város utcái kövezetlenek; melegben porosak, esőben sárosak voltak.
A város múltszázadi krónikásától, Joseph Haltrichtól megtudjuk, hogy a szászrégeniek 1750-ig vályoggal tapasztott, szalmával fedett faépületekben laktak. Az utcára keskeny front nyilott, amelyben az ablakot helyettesítő két marhahólyaggal fedett szelőztető lyuk volt. A bejárat rendszerint az udvarra nyílott, amely fölé kinyúlt a födélzet. Az 1750-es, majd az 1767-es tűzvész után; a pincével rendelkező verondás vagy lépcsős építkezés jött divatba. A pincéket hatalmas lakatokkal, reteszekkel, vagy a pince feletti lakószobából gerendával zárták.
Az 1767 évi tűzvészt követően az addig zsúppal fedett házaknál a zsindellyel való fedést rendelték el. Ezek a házak legnagyobb részt még fából voltak építve. Jóval később építettek csak kőbol és téglából házakat, s fedték be azokat cseréppel. Az 1848 évi nagy tűzvész után a házakat főleg bádoggal fedték be.
A házak építésénél, az utcák esztétikai külsejét nem vették figyelembe. Így ezek girbe-görbe alakzatot kaptak; az egyes házak pedig a lépcsős építkezés követeztében kiugrotta a sorból. Ezen összevisszaságon változtatott az 1851-es esztendő, amikor főtérét rendbehozták, piaccá alakították át. A korabeli városközpontról a krónikás így ír: 1848-ig a főtérnek a közepén nagyobbrészt házak állottak. Itt volt egy nagyobb hivatal, melynek oldalához deszkabódék voltak építve. Volt itten: fazekasok, csizmadiák, tímárok, kordovánosok, sőt meg jó néhány árubódé, kőből építve. Itt voltak továbbá a kenyérsütők, lacikonyhások, gyümölcsöt és sajtot árusítók állványai, mészárosok üzletei.
Az utcák tisztántartásával sem a hatóság, sem a lakosság nem törődött. Ebéd után az abroszt kirázták az utcára, s ide dobták a kisepert szemetet, meg egyéb hulladékot is, úgy, hogy némelyik ház előtt egész szemétdomb volt. Az első jáida kb. 1815-ben készült. „Nagyobb esőzések után némelyik utcát, mint a Paradicsom és Kessel utcát, valamint a főtér árusbódéit csak úgy tudták megközelíteni a polgárnők, ha kecskebőr csizmáikkal térdig a sárba lépte, a férfiak és iskolás gyerekek falábbal segítettek magukon”. A Közép utcában, a Czoppelt-gyogyszertár közelében egyszer a főispán kocsija úgy elakadt a sárban, hogy négy ökörrel is alig tudtak kihúzni. A pocsolyákat és mocsarakat, amint ez akkor mindenütt szokás volt, egyszerűen kóréval áthidalták. S ha ez nem volt elég szalmát dobtak rája„(Schmidt Imre).
Az 1848-as tűzvész után a város új arculatot nyert. Erről a városképről Hankó Vilmos 1896-ban többek között a következőket írja: „Szászrégen mintegy hatezer lakost számláló kis város a Maros jobb partján, egy lombos fáktól, gyümölcsösöktől zöldellő hegyoldal közegyén, Díszes köz- és magánépületet, kimagasló fényes tornyai, párját ritkító szép nagy piactere, körülültetve hatalmas házakkal, palotákkal, nagyvárosi szabásu vendéglői, szép kövezett utcái, pompás sétatere kellemesen lepik meg az átutazó idegent”
Forrás: Bíró Donát – „Adalékok Régen monográfiájához”
